ALAPIGE: Jób 26, 5-14
Kedves Testvéreim!
Jób kemény lelki harcát követjük napról napra bibliaolvasó kalauzunk vezetésével. Furcsa ez az advent, hisz a várakozás időszakában, az ünnepre hangolódás napjaiban gondolatainkat, érzéseinket nem a karácsony fenyőillata, nem az adventi fények sugara járja át, hanem azt figyeljük: hányan haltak meg, mennyire emelkednek a napi fertőzöttek számai. Egészségügyi dolgozók, pedagógusok, egyéb szolgálattevők rettegnek a fertőzéstől, hozzátartozóik szintén lejátszották már az agyukban egy esetleges fertőzés hatását a család életére. Sokan már szembenéztek a legrosszabbal is, a járvány következtében kialakult veszteséggel, halállal, szenvedéssel. Tapasztaljuk, hogy hírességek, fontos emberek mennek el a járvány következtében. Gyülekezeti tagjaink is már többen szembenéztek a fertőzéssel, karanténnal, magánnyal, egyedülléttel.
Bennem is ez a feszültség van: advent van, kellene beszélni az adventi fényekről, az ígéretekről, szép dolgokról… De, itt van a halál közöttünk, itt kopogtat a szenvedés az életünk ajtaján, hogyan szóljak lelket simogató mondatokat, holott a sötétség, a káosz, a rendezetlenség, a fejetlenség vesz körül bennünket és uralkodik egyre inkább a lelkünkben. Hogyan beszéljek szépségekről, amikor olyan rút ez a helyzet, amiben vagyunk? Jób könyve nem is lehetne alkalmasabb ennek a megfogalmazására!
A mai igénk, a 26. fejezet arról szól, hogy Jób dicsőíti az Urat a szenvedésben! Micsoda? Ez nem valami félreértés? Ez nem valami félrenyomtatás? Dicsőíteni Istent akkor, amikor szenvedünk? Hogyan lehet ez? Mi ennek az értelme? Ezeket a kérdéseket járjuk körül az ige alapján.
Modern gondolkodásunkba belegyökerezett az, hogy Istent a szenvedésben csak felelősségre lehet vonni, csak létezését lehet megkérdőjelezni. Nem volt ez mindig így. Ez csupán nekünk természetes. Ez a fajta gondolkodás leginkább a 18. században kezdődött a lisszaboni földrengés alkalmával. 1755. november 1-jén szörnyű tragédia történt: Portugália fővárosát nagyon erős földrengés, azt követő cunami és tűzvész döntötte romba, 15-20 ezer ember vesztette életét. Ekkor jutott több filozófus, akkori gondolkodó, közöttük Voltaire is arra a következtetésre, hogy a szerető Isten nem létezik, mivel ilyen szörnyűség is megtörténhet. A rossz elhatalmasodása minden bizonnyal Isten létezése ellen szól.
Ez mai is egy gyakori gondolat. A rossz, a szenvedés, a gonoszság azt ébreszti az emberben, hogy Isten nem létezik, mert ha létezne, akkor nem engedné meg ezeket a dolgokat. Valóban, az ateizmus megoldja az Isten igazságosságának kérdését. Ha valaki nem hisz Istenben, akkor nem kell azon a kérdésen gondolkodnia, hogy Isten hogyan engedheti meg, miért tesz ilyet, hogyan lehet Őt igazságosnak tekinteni, ha ilyen dolgok történnek? Susan Jacoby, egy ateista író így fogalmaz: „amikor hajléktalanokat látok reszketni a kegyetlen viharban, amikor a híradó kamerája szinte már obszcén közelségből mutatja a gyermeküket gyászoló szülők arcát, nekem nem kell föltennem a kérdést, amely a hívők számára elkerülhetetlen: Hogyan engedheti egy mindenható, jóságos Isten, hogy ilyesmi megtörténjen?”
Igen, igaza van. Valóban, aki nem hisz Istenben, annak nem kell azon szorongania, Isten hogyan engedhet meg ilyen dolgokat? Viszont az ateista, az Istenben nem hívő azt sem tudja megtapasztalni, hogy milyen áldások lehetnek a szenvedésben! Az ateista nem tudja megtapasztalni, hogy Isten mégis mennyire meg tudja dicsőíteni magát a szenvedés által! Mert a keresztyénségnek ebben van az ereje: ahogyan szenved!
Hogyan szenvedett Jézus? Ézsaiás már előre megjövendölte: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézsaiás 53, 3-5)
Így szenvedtek a keresztyének is. Üldözések, kínzások közepette dicsőítették az Istent a szenvedésükben. Az Apostolok kitüntetésnek tekintették, hogy szenvedhetnek Krisztusért, hogy ezzel Ők is bekapcsolódhatnak a krisztusi útba, a keresztyénség lényegébe.
Ezért nagyon fontos meglátnunk, hogy a szenvedés nem csupán átok lehet, hanem a keresztyén ember számára, aki a szenvedő Krisztusban talált új életet, annak áldás lehet a szenvedés. A Biblia Krisztusa szenvedő Krisztus, aki megtapasztalta, átélte a szenvedés, az egyedüllét, a magány legnagyobb mélységeit!
Luther Márton is rámutat erre, hogy a Biblia nem a „dicsőség” teológiáját tárja elénk, hanem a „kereszt” teológiáját. Istent nem a sikerben, nem az áldásokban lehet elsősorban megismerni, hanem épp ellenkezőleg, a szenvedésben, a nyomorban, a kereszten keresztül. Isten csupán a kereszten át ismerhető meg igazán.
„Nem érdemli meg a teológus megnevezést az a személy, aki úgy tekint Isten láthatatlan dolgaira, mintha tisztán érzékelhetőek lennének a teremtett világban. Ugyanakkor az, aki a szenvedésben és a kereszt révén képes felfogni Isten látható és leplezetlen tetteit, bátran nevezhető teológusnak.” – fogalmaz a reformátor.
Ezért volt jó teológus Jób és ezért voltak rossz teológusok a barátai. Barátai azt gondolták, hogy megismerték Istent és ismerik Őt, mely ismeret azt diktálja, hogy az igazak előre haladnak, a bűnösök pedig nyomorognak. Jób épp ellenkezőleg elismeri, hogy Isten megismerhetetlen és ezzel együtt a szenvedésében kezdi egyre jobban megismerni a teremtő Istent.
Jób ebben a fejezetben meg is fogalmazza nagyon jól, hogy az Istenhez tartozó hívő ember miért nem megtagadja Istent a szenvedésben, hanem épp ellenkezőleg, dicsőíti Őt.
- Mert Isten szavával, jelenlétével képes legyőzni a világban és az ember lelkében uralkodó káoszt. Ő az, aki szembeszáll és szembeszállt a sötétséggel, a sötétség teremtményeivel.
- Isten hatalmas, nem ismerhetjük meg Őt, nem vagyunk képesek felfogni mennydörgő szavát, és minden bizonnyal a céltalan, értelmetlen szenvedéssel is célja van.
Kedves Testvéreim! Mi a keresztyén ember megküzdési stratégiája a szenvedéssel szemben? Keresztyénekként hogyan viszonyuljunk a világban egyre inkább uralkodó vírushelyzethez és az azzal járó káoszhoz? Mi lehet a keresztyén ember „coping” mechanizmusa? Jób irányt mutat nekünk: félsz, nyomorúságban vagy, rettegsz, vergődsz? Dicsőítsd az Urat a szenvedésben!
Miért tedd ezt? Azért, mert Isten képes volt és képes legyőzni a kívül és belül uralkodó sötétséget! Jézus földre jövetele hozta el az igazi fényt a sötét világba. Az adventi időszak arról is szól, hogy egyre sötétebb van a világban, egyre kevesebb a fény és a karácsony alkalmával ez a folyamat megfordul, egyre több lesz a fény, egyre hosszabbak lesznek a nappalok és rövidebbek az éjszakák. Jézus az igazi fény, hisz Ő legyőzte a gonosz hatalmát, legyőzte a világban uralkodó káoszt. Jézus uralkodik a sötétség felett, képes még a lelkedben lévő, uralkodó sötétség felett is Úrrá lenni! Hagyod?
A keresztyének tudják, hogy Isten a szenvedésben nem büntet, nem rombol elsősorban, hanem kitüntet és felkészít valami többre!
„Ha az Ég nagy hivatalt szándékozik ruházni valakire, annak előbb biztosan megkeseríti a szívét és lelkét, kifárasztja idegeit és csontjait, éhezteti testét és bőrét, egész lényét a legnagyobb nyomorúságba dönti, minden cselekedetét gátolja és megzavarja. Így mozgósítja a szívét, béketűrővé teszi a természetét, és gyarapítja mindabban, amiben még hiányosak a képességei.”
Nagyon jó ez az idézet, hisz arról szól, hogy Isten épp felkészít a szenvedésen keresztül arra a feladatara, amit rád akar bízni. Talán ezt most még nem érted, de a történeted végét még nem ismered, de Isten ismeri! Ámen.
