ALAPIGE: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób 19, 25-27)
Kedves Testvéreim!
A Biblia egyik híres igeversét olvastam föl, amely a tegnapi napra kirendelt ószövetségi igeszakasz része. A Biblia nagy szenvedő alakja, Jób mondja ki ezen szavakat. Ezen szavak zenei formában felcsendülnek Református énekeskönyvünk 421. dicséretében is, de Händel Messiás oratóriumának is egy központi tételét alkotja az ezen szöveg alapján írt részlet.
Két dolgot kell megbeszélnünk ezen szakasszal kapcsolatban: egyrészt mely körülményekben hangzik el Jób szájából ez a nagy „tudom”, másrészt pedig, mit is akart ezzel mondani akkor és mit jelenthet ez számunkra ma, 2020 adventjében, miközben tombol a koronavírus pandémia?
Ha elolvassuk Jób könyvének a 19. fejezetét, akkor azt láthatjuk, hogy Jób teljes mértékben elidegenedettnek érzi magát. Betegsége, tragédiái okán elidegenednek tőle az emberek. Elidegenednek a pozitív érzelmek is, mint a reménység vagy a dicsőség. Elidegenedtek Jóbtól a rokonai (13. vers), elhagyták a szomszédai (14. vers), a saját háza népe, a szolgálóleányai is idegennek nézik, eltávolodtak tőle (15-16. versek). Szolgái már nem is figyelnek parancsaira. Felesége is undorodik tőle, undorodik leheletétől. (17. vers). A gyerekek is sandán néznek rá, csúfolják, még az ő ártatlan örömüket sem élvezheti ez a meggyötört ember (18. vers). Még a bizalmas, közeli barátai is elhagyták, már azok sincsenek mellette. (19. vers)
Elsorvad Jób teste és lelke, nem lát kiútat, csak a magányt tapasztalja és a teljes elidegenedést. A 20. vers tartalma arra utal, hogy Jób saját átváltozását látja a környezet elidegenedése hátterében. Most már Ő nem gazdag, nem befolyásos, nem egészséges, átváltozott egy szörnyeteggé ezért mindenki távol tartja magát tőle. Így Jóbnak nem marad már csak a szenvedés és az egyedüllét, a szörnyű magány.
Eszünkbe juthat Kafka novellája, az Átváltozás. A főhős egy fiatalember, aki igyekszik családja javára cselekedni, pénzt keresni, segítséget adni. Egyszer csak ez a fiatalember átváltozik egy undorító bogárrá. Átváltozásával már nem tudja betölteni azon szerepeit, mint azelőtt, ezért terhessé válik a család számára, szeretnének megszabadulni tőle. Mikor ez megtörténik, akkor lesz a család élete „nyugodt” és mehet minden tovább az addigi úton.
Valahogyan Jób esetében is ezt láthatjuk. Jób is a betegsége és a tragédiák nyomán feleslegessé, nyűggé válik, már nem hasznos, már nem használható. Már mindenki lenézi, mindenki csak legyint, még a szolgái is elfordulnak tőle, holott valamilyen módon még függenek tőle. Jób átváltozása magányt és elidegenedést szül. Szenvedése egyre kifejezettebb, egyre inkább nem érti, miért történnek ezen dolgok. Akárcsak Kafka regényében, ahol szintén egy bűn nélküli bűnhődés kínlódása van furcsa köntösbe öltöztetve.
A bűn nélküli szenvedés hozza el mindannyiunk lelkébe a kérdést: Miért? Miért történhet meg ilyen dolog? Miért történhet meg Jóbbal? Miért történhetett meg megannyi emberrel, aki nem rosszabb, mint mások, mégis rengeteget szenved. Nincs válasz, jobban mondva vannak válaszaink, de azok sokszor csupán olcsó vígaszként inkább irritálnak, mint megnyugvást adnak.
Joni Eareckson, talán sokunk által ismert szenvedő keresztyén lány, aki 19 évesen nyaktól lefelé lebénult, hasonló módon nem értette, hogy miért történik ez a dolog az életében, viszont saját könyvében leírja, hogy megtanulta élete eseményét, eseményeit kétféle módon szemlélni, megértette, hogy Isten is így szemléli az életünket: egy szűk látókörű és egy széles látókörű lencsén keresztül. Isten közelről látja szenvedéseinket és osztozik fájdalmunkban, és szerető Atyaként velünk együtt szenved. Ezzel együtt Ő látja életünket egy szélesebb látókörben, ahol tudja szenvedéseink célját, tudja, hogy mit akar az életünkkel elérni még a szenvedések ellenére is. Joni 40 év után írja ezen sorokat: „Isten képes a szenvedésre két lencsén keresztül tekinteni- egy szűk- és egy széles látószögű lencsén. Amikor Isten egy fájdalmas eseményt néz a szűk látószögű lencsén keresztül, látja a tragédiát, ami mélyen elszomorítja. Amikor egy gyermek rákos lesz vagy egy férj stroke-ot szenved, Isten szívébe mintha tőrt döfnének. Mégis, Isten ugyanezen eseményt a széles látószögű lencsén át vizsgálva lát mindent, ami a tragédiához vezet, és ami kivezet belőle. Egy mozaikot lát, ami kiterjed az örökkévalóságba- a mozaik minden része, a jó és rossz is, örömére szolgál.”
Tehát Jób ezen szavak elmondásáig az átváltozás, elidegenedés, mélységes szenvedés útján jut el. Az eddigi fejezetekben is ott feszült ez a bizonyosság, de ebben a 19. fejezetben, amikor Jób megérti, hogy tulajdonképpen az ember ezen szenvedő állapotában senki emberfia nincs és nem is lesz mellette, akkor vulkánszerűen kitör ez a megrendíthetetlen, örök „Tudom!”. Nem érzem, de TUDOM! Nem látom, de TUDOM! Bizonyos vagyok benne, hogy az én Megváltóm él!
Csodálatos a Bibliának ez a része. Händel oratóriumában összekapcsolja Jób hitvallását Jézus Krisztussal, Jézus feltámadásával. A modern bibliatudomány úgy vélekedik, hogy itt Jób nem a feltámadásban, nem a feltámadottban reménykedik, hanem egy rokonban, aki majd mellé áll halálát követően. Persze, a szöveg erre is enged következtetni, de a hangsúly éppen azon van, hogy Jób lelkéből kiömlik az ellentmondásokban felszabaduló szenvedése: mindenki elhagyta, mindenki elidegenedett tőle, de majd lesz valaki, aki megáll a por felett és közbenjár érte. Egy olyan valaki, aki nem idegen, egy olyan valaki, aki igazságos, egy olyan valaki, aki nem undorodik tőle, egy olyan valaki, aki szereti annak ellenére, aki. Jób nem érti, de tudja. Ugyan szertefoszlik a teste, mégis saját szemeivel látja meg az Istent.
Megindító ez a szöveg, mert Jób az emberi logika ellentmondásában találja meg a vigasztalását. Ezért vigasztaló szavak ezek minden szenvedő, átváltozott, egyedül maradt ember számára: a Megváltó él és megáll a por fölött, sőt saját szememmel látom meg Őt! Jób elkezd látni, már nem csak a nagyító lencsén keresztül, amely által minden eltörpül a világban és csak a szenvedés élesedik ki, hanem a nagylátószögű lencsén is kezd látni: a Megváltó él!
Kedves Testvérem! Lehet, Te is megtapasztaltad már azt az elidegenedést, magányt, amelyet Jób is megtapasztalt. Lehetséges, hogy épp a fertőzés az, amely ennek szomorú tapasztalását adja számodra: egyedül lenni, átváltozottnak érezni magad úgy, hogy mindenki elidegenedik átmenetileg, hisz fertőzött vagy és nem akarnak megfertőződni a jelenléted által. Ez a magány eljöhet az otthoni karanténban, a kórházi ágyon, a halálos ágyban, a gyógyíthatatlan betegség árnyékában. Ebben a helyzetben lehet felismerni a Megváltó valóságát, a Krisztus közelségét: ha mindenki elhagyott is, ha mindenki idegenként viszonyul is, ennek ellenére van egy ismerős, egy megváltó, aki minden magány ellenére veled marad, melletted van: Krisztus.
Ebbe az elidegenedett sötét világba jött el az igazi világosság, Jézus. Jézus az advent fénye, hisz sötét mindennapjainkba Ő hozhat és hoz fényt, hogy ne érezzük magunkat elárvultnak, magányosnak, mert Ő szeretne az életünk világosságává lenni. Jézus szeretne a Te életed világosságává lenni. Lehet sok ellentmondás van benned lényével kapcsolatban, de légy felszabadult ezen ellentmondásokban és Jóbhoz hasonlóan legyen a Tiéd is a megváltó tudat: Ő él, Ő uralkodik, Ő eljön! Ámen.
