LEKCIÓ: 90. zsoltár
TEXTUS: Jelenések 14, 13
Előima: Drága Urunk! Magasztaljuk hatalmas nevedet, mert Te a halál felett is Úr vagy. Fiad feltámadásával tudtára adtad az emberiségnek, hogy van remény. Köszönjük, hogy ezen a vasárnapon fel akarod hevíteni a mi szívünket azzal, hogy újra hallhatjuk ezt a nagy örömhírt. Hálásak vagyunk az élet lehetőségéért. Örökkévaló tervedben mindannyian ott vagyunk és Te jót terveztél az életünk felől. Urunk, ezt a jó tervet mi nagyon sokszor keresztül akarjuk húzni a bűneinkkel, sőt keresztül is húztuk. Köszönjük véredet, amely elégtétel volt személyes elveszett életünkért is. Szentlelked erejét kérjük, világosítsd meg elménket, különösen most, amikor rejtett titkokat akarunk megérteni igéd által. Add, hogy ne csak értelmünkig jusson el szavad, hanem cselekedeteinkben, magatartásunkban is megtestesüljön. Ámen.
Kedves Testvéreim!
Őszi időszakban az ember akarva akaratlanul szembesül az elmúlás tényével. Látjuk, hogy a természet színei megváltoznak, lehullanak a levelek, egyre sötétebb lesz és ebben a változó, sokféle szempontból terhelt időszakban sokan itt hagynak vagy itt hagytak bennünket. Szembesülve az elmúlással az emberben kérdések merülnek fel. Mi lesz azokkal, akik elmentek? Olyan hihetetlen, hogy tegnap még velem volt, még beszéltem vele, még életem része volt, most pedig nincs más csak emlékek, egy kép a falon, vagy a szekrényben. Az elmúlással találkozva azzal is szembesülünk, hogy a mi életünkkel mi lesz? Mi lesz akkor, ha már nem létezem? Mi lesz, ha én is kilépek ebből a földi világból?
A mai világban is az embernek, emberiségnek sokféle válasza van a halálra. Az egyik válasz, amelyet mindannyian tapasztalunk, egyre divatosabb elviccelni a halál tényét, annak valóságát. Sokkal könnyebb kezelni ezt a halál kérdést úgy, hogy kigúnyoljuk, elvicceljük, szellemek, rémisztő alakok, tökök ijesztenek bennünket, tudva, hogy ezek a napok erről szólnak. És talán ezen képek, jelmezek, fények valamelyest enyhítik mindannyiunk kimondott vagy elnyomott kérdéseit az elmúlással kapcsolatban.
Vannak egyéb tanítások, amelyek a halállal járó elmúlást valamelyest igyekeznek feloldani: ilyen elgondolás a reinkarnáció is, mely szerint az ember halála után újjászületik valaki másban. Egy-egy lélek elköltözik, majd újjá is születik egy másik testben és lesz lehetősége életét másként, de újra élni.
A halál tényével való szembesülés mindig magával hozza a mulasztás érzését is: mit nem tettem meg a szerettemért, hisz életében még annyi mindent akartam neki adni, annyi mindent akartam neki mondani, de elkéstem vele, késő lett, mert elment. Sokszor ezen mulasztás érzése, ennek kompenzálása világlik fel a temetőkben ezen időszakokban.
A 16. századi ember számára még további aggodalmat jelentett az is, hogy mi lesz elhunyt szerettük lelki üdvével. Mi lesz azokkal a bűnökkel, amelyet elhunyt hozzátartozójuk nem rendezett. Bizonyára ezen mulasztások miatt boldogtalanok, szomorúak, szenvednek a halálukban. Ezért a 16. századi ember számára egy nagyon kézenfekvő, megnyugtató, lelkiismeretet megsimogató lehetőség volt az, hogy pénzért segíthetnek elhunyt szerettüknek a szenvedésben és kiválthatják őket a tisztítótűz gyötrelmeiből. Kézenfekvő volt búcsút vásárolni, hogy ezzel rokonaik, elhunyt szeretteik, de még a saját majdani lelki üdvösségüket megvásárolják.
Ezen elgondolás, a biblia tanítását teljesen figyelmen kívül hagyó tanítás vezette oda Luther Mártont, hogy ne hallgasson, hanem felemelje szavát olyan tanítások ellen, amelyek ugyan kényelmesek mind a nyugtalankodó népnek, mind pedig a klerikális hatalomnak, de az Isten elgondolása, kijelentése másról szól.
Mit tanít a Biblia a halálról és a halál utáni életről? Milyen választ kaphatunk az elmúlás és az azzal járó mulasztásérzés, szörnyű gyász kérdéseire?
A Jelenések könyve, a Biblia utolsó könyve. Nagyon érdekes, titokzatos a nyelvezete felépítése. A hetes szám különösen sokszor megjelenik a könyv tartalmában, felépítésében. A könyv elején olvashatunk 7 gyertyatartóról, hét gyülekezetről. Ha összességében elolvassuk a könyvet, akkor láthatjuk, hogy hét boldogmondás is van benne. Jézus a hegyi beszédben is beszél a boldogságról, az áldottságról, de itt a Jelenések könyvében is beszél a boldogokról, áldottakról. Nagyon érdekes, hogy ezen boldogmondások sorozatában, mind a hegyi beszédben, mind a Jelenések könyvében foglalkozik az elmúlás, a gyász kérdésével.
Az üldözött keresztyének nagyon sokszor találkoztak a halállal, annak különösen erőszakos megnyilvánulásával. Nagyon heves érzelmeket élhettek át, miközben többször szemtanúi voltak egy-egy hittestvérük szenvedésének, halálának. És bennük is hasonló módon felmerültek ezek a kérdések, amelyek felmerülnek bennünk, felmerültek 500 évvel ezelőtt. Ez az igevers, amely alapigénk, szinte kiszól a gyászoló, traumákat megélt hallgatóságnak: Boldogok, akik az Úrban haltak meg. Boldogok, akik hitükért haltak meg, akiknek kész volt a szívük meghalni Krisztusért és az evangéliumért.
A halállal kapcsolatban sok minden eszünkbe juthat, de ritkán szokott eszünkbe jutni a boldogság, különösen akkor, ha olyan ember hal meg, aki élhetett volna még. A Jelenések íródásakor pont olyanok haltak meg erőszakos, kegyetlen körülmények között, akik élhettek volna még. Jézus nem azt mondja: élhettek volna még… Ők élnek! Nem is akárhogyan, hanem boldogan! Boldogok, hisz az Úrban éltek, az Úrban haltak meg, és még most is élnek a teljes áldottság állapotában a mennyei hazában.
Tehát az első nagyon fontos megállapítás a Biblia tanítását illetően, hogy a biológiai élet vége nem jelenti az élet végét. Keresztyén hitünk elgondolása szerint a földi élet csupán kezdete egy örökkévaló életnek, amelyben kiteljesedhetünk az Úrral való közösségben vagy megmaradhatunk az Isten haragja alatt.
Másodszor az is következik ebből a versből, hogy akik nem az Úrban éltek és haltak meg, azok nem boldogok. Akik a fenevadat imádták egész életükben, azok is meghaltak, de egyáltalán nem boldogok, hanem az Isten haragjának poharát isszák ki. Isten haragjának a pohara nem a fizikai értelemben vett égés, pörkölődés, hanem az örökké tartó bűntudat belső marcangolása. Mert akik Isten nélkül éltek és nélküle haltak meg, azok egy egész örökkévalóságon keresztül bánni fogják, hogy nem éltek a felkínált kegyelem lehetőségével. Itt érthetjük meg azt, hogy az örökkévaló evangélium kettős tulajdonsággal rendelkezik: felment és vádol.
Felment, ha a felkínált kegyelem lehetőségére igent mondtam. Hisz a kegyelmet elfogadva a bűneim meg vannak bocsátva, sőt Isten azokat a tenger mélyére veti. Ha nem élek ezzel a felkínált kegyelemmel, akkor az örökkévaló evangélium fog vádolni végtelen időkön át: élhettem volna vele és általa, de nem tettem. A mulasztás belülről marcangoló érzése maga a pokol lesz a kegyelmet elszalasztók számára. Ezt a felfokozott belső marcangolást még az is tetőzni fogja, hogy az elveszettek látják az üdvözülteket. Szembesülnek azzal, miről maradtak le. Ezt látjuk a gazdag és Lázár történetébe, sőt erről beszél Lukács egy korábbi helyen: „Ott lesz sírás és fogak csikorgatása, mikor látjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve.” (Lukács 13, 28)
Ez a boldogmondás elmondja, hogy kik a boldogok, de arról is beszél, hogy miért boldogok ezek a halottak. A mártír keresztyének megnyugodtak fáradságaiktól. Fáradoztak sokat az Isten országának építésében. Fáradoztak sokat a gúnyolódások és kínzások elhordozásában. Isten ígérete szerint a mennyei hazában nem lesz többé sírás, nem lesz fájdalom, nem lesz betegség, ott a Vele való áldott és örök közösség, az áldottság lesz.
Érdekes a vers befejező gondolata, hogy cselekedeteik követik őket. Nem cselekedeteik mennek előttük, mint amelyek a mennyországba kerülés feltételei. A mennyországba Jézus véréért lehet bekerülni, nem a cselekedetek miatt. Ezért is nem fogalmaz így az ige: cselekedeteik pedig előttük mennek. Nem. A Krisztusban elrejtett életű ember bűnei el vannak törölve a drága vérrel, jócselekedeteik pedig fel vannak írva a cselekedetek könyvébe, erről beszél a Jelenések 20, 11kk. Ezek a jócselekedetek jutalommal járnak. Olvassuk is a könyv végén, amely egyébként egy ézsaiási idézet: „És íme hamar eljövök, és az én jutalmam velem van” (Jelenések 22, 12)
Ezek a cselekedetek nem nagy dolgok elsősorban. Nem hatalmas adományokról van szó, hanem egyszerűen a krisztusi szeretet kifejeződéséről. Egy történet jut erről eszembe.
Egy asszony sokat bánkódott azért, mert nem tett semmi „nagydolgot” az Úrért. Nem írt könyvet, nem alapított gyülekezetet, nem építtetett templomot, nem adakozott hatalmas összegeket, egyszerűen csak élte a keresztyén hétköznapjait. Látva a körülötte élők „nagy” tetteit, egyre inkább foglalkoztatta a gyümölcstelenség kérdése. Egy éjszaka a következőt álmodta: A mennyországban volt és látta maga körül keresztyén társait, akik nagy hatalmas kévéket vittek magukkal az Úrnak, mint jó munkások, akik bőséggel részt vettek az aratásban. Ő pedig ott állt üres kézzel, egyetlen kévét sem tudott felmutatni. Elkezdett járni-kelni az ott lévők között, és szinte mindenki, akivel találkozott, megismerte és adott neki egy búzakévét, mert valamikor az életben jó volt hozzá. Ezekre az „apró” dolgokra nem is emlékezett az asszony. Beteglátogatás, egy jó szó, egy kis segítség a kerti munkában, egy kedves mosoly, egy simogató kéz. Ezekről az apró dolgokról sokan megemlékeztek és annyi kévéje lett a hölgynek, hogy már át sem tudta érni. Ezen élménye által megértette az ige valódi üzenetét, hisz Isten nem hatalmas dolgokat vár tőlünk, hanem egyszerűen hagynunk kell Krisztust munkálkodni bennünk és általunk. Máté evangéliumában is erről beszél Jézus: „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Máté 25, 36-40) Ámen.
UTÓIMA: Urunk, köszönjük az örökkévaló evangéliumot, amelyet önmagadban hoztál el erre a világra. Benned valóban testté lett az ige, hisz Istenként eljöttél világunkba, amelyben képviselted az Atyát teljes dicsőségében a Szentlélek által. Szeretnénk, ha bennünk is hasonlóképpen öltene testet az örökkévaló evangélium. Szeretnénk, ha a mi kezeinket, lábainkat, szánkat, szemeinket, egész lényünket a Te szavad hatna át és irányítana. Boldog ember az, aki életében és halálában veled van kapcsolatban, mert ez a kapcsolat mindent kibír. Köszönjük, hogy semmi sem választhat el minket a Te szeretetedtől. Ámen.
