TEXTUS: Zsoltárok 11, 5 "Az úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét, gyűlöli az ő lelke."
Kedves Testvéreim!
Egy rövid, megkapó bölcsességet tár elénk a zsoltáros, amely egy kicsi gondolkodás után már nem is olyan egyszerű, sőt felettébb érthetetlen. Az igevers második mondatrészével nem olyan nehéz egyet érteni, hisz a bűnös embert, az olyat, aki csak az álnokságon töri a fejét, nemcsak Isten, hanem sokszor az ember is nehezen visel el. Mindennapjainkban találkozunk olyan személyekkel, akik gonosznak mondhatóak és ezért könnyebb ezt megérteni és elfogadni. Viszont az igazak megpróbálásával, próbáival már nem minden esetben vagyunk kibékülve.
A próba hallatán a keresztyén ember első gondolata a szenvedés. Bármennyire is szeretnénk a szenvedést kiszorítani az életünkből, nem mindig sikerül. Mondhatjuk azt is, hogy életünk velejárója. A szenvedés lehet Isten büntetése, amikor látható okkal történik valami kellemetlen az ember életében. Ha valaki tönkreteszi a szervezetét különböző élvezeti cikkek túlzott, határtalan használatával, akkor ne csodálkozzon, ha szenvednie kell később miatta. Ha bibliai példát akarunk keresni, akkor nem kell nagyon sokáig tennünk. Gondolhatunk első fokon Káinra, aki szenvedését Istentől büntetésként kapja, persze méltatlankodik is miatta. Ott van Ádám és Éva is, akiknek azért kellett elhagyniuk az Édenkertet, mert vétkeztek, engedetlenek voltak az Úrral szemben. Újszövetségi példaként megemlíthetjük Anániás és Szafira esetét, akik szörnyethalnak, mert Isten Lelkét akarták megcsalni. Isten olykor a bűn büntetését azonnal alkalmazza, hogy elrettentse az övéit a vétkezéstől.
Továbbá a szenvedés lehet Isten nevelő eszköze, amikor az Úr nevel, mint Atya a gyermekét. Az igazi szülő nemcsak simogatni, kényeztetni tud, hanem él olykor a fenyítés eszközével is. Milyen fiú az, akit sohasem fenyít az apa? A mennyei Atya fenyítése is éppúgy szeretetének a jele, mint amikor áldásaiban részesít. Isten nevel, formál bennünket, néha talán fájdalmas, de minden értünk történik: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.”(Zsid. 12, 11)
Látva azt, hogy a szenvedés lehet büntetés, lehet nevelő eszköz, elmondhatjuk, hogy lehet próba is, amelynek nem látjuk sem az okát, sem a nevelő célját, egyszerűen megpróbál az Isten. A zsoltáros itt a megpróbálás alatt, újfordítás szerint megvizsgálás alatt, egyfajta minősítési próbát ért. Az eredeti héber szó a nemesfém megpróbálását, eredetiségének igazolását érti. Ez a megpróbálás sokszor fájdalmat okoz. Mint az orvos is, aki a beteg érdekében vizsgál. Egy betegség igazolásához vagy esetleg kizárásához olykor fájdalmas vizsgálatra van szükség, de ez mind a betegért történik. Ez a zsoltár is a szenvedő, a megpróbált Dávid szájából hangzik el, aki minden külső nehézség ellenére bízik a mindenható Isten igazságszolgáltatásában és hittel viseli Urától jövő megpróbáltatásait.
Gondoljunk Ábrahámra. Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel az egyetlen fiát, aki az Úr ígéretének beteljesedése. Olyan helyzetbe kerül Ábrahám, amelyben kitűnik az, hogy hite, Isten iránti szeretete mindenben megmarad-e? Azt olvassuk az 1 Mózes 22, 5-ben: „És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” Visszatérünk… Ábrahám vajon csak szándékát próbálta leplezni szolgái előtt, vagy valóban hitt abban, hogy akármit is tesz az Úr kérésére fiával, mégis vissza fognak térni együtt, életben. Ez az igazi megpróbált hit, amely hithőssé tette Ábrahámot. Nem tudta hogyan fog megmenekülni a fia, el sem tudta képzelni, hogy a bárány már el van készítve, de hitt Isten gondviselésében.
Valamiről feltétlenül kell szólnunk a próbával kapcsolatosan. A Biblia a próbát kísértésnek is nevezi, hisz a Károli fordítás nem próbaként határozza meg Ábrahám helyzetét, hanem kísértésnek mondja: „az Isten megkísérté Ábrahámot” (1 Mózes 22, 1). Az Újszövetségben Jakab levele (1, 13) mintha ellentmondana ennek, hiszen ott ezt olvassuk: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.” Melyik hát a helyes, és miért kérjük a mi Urunktól tanult imádságban mindenkor: „Ne vigy minket a kísértésbe”?
Kísértés és próba között különbség van, noha úgy éljük meg, mint ugyanazt a jelenséget. A gondot valójában az teszi, hogy honnan jön a próba vagy kísértés? Ha Istentől jön a szenvedés, akkor ez azt jelenti, hogy Ő megpróbál bennünket, s mi hit által győzedelmesen kerülünk ki a próbából. Ha a kísértés a Sátán oldaláról támad, bizonyosan azt célozza, hogy elbukjunk. Jób történetéből világos, hogy a Sátán Jób elbukását akarja, Isten pedig azt, hogy kitartson a próbák között.
Futhat az ember Istenhez a próba idején, elmondhatja minden indulatát, kérdését. Mégis mielőtt okolnánk az Urat, hallgassunk Pál Apostolra: „Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt?” (1 Korinthus 2, 16a) Jób számára is Isten arról beszél, hogy az egész világot megalkotta, fenntartja és kicsoda Jób, hogy felelősségre vonhatná Őt? Kicsoda az ember, hogy Isten dolgait megkérdőjelezhetné?
A büntetésen, a nevelésen és a próbán túl a szenvedésnek lehet még egy célja az ember életében. A laodíceai gyülekezethez írott levélben így szól az Úr az öntelt, langyos gyülekezethez: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos és térj meg.” (Jelenések 3, 19) Van, hogy Isten a feddést, a szenvedést azért adja egy ember életébe, hogy megtérjen. Ismerek egy keresztyén házaspárt, akik azelőtt erősen ateisták voltak. Olyan eset történt velük, hogy a nagyobbik lányuk, aki gyönyörű szőke leány volt, 18 évesen motorbalesetet szenvedett. Nagyon sok komplikáció lépett fel, mindent megtettek, hogy megmentsék őt, a házuk is ráment a kórházi kezelésre, végül a lányuk meghalt. Az édesanya elmondta, hogy azon a napon, amikor elveszítették őt, bármennyire nehezére esett, de térdre esve imádkozott: Isten, ha létezel, akkor segíts kibírni ezt a szörnyűséget, mert én magam nem vagyok rá képes! Így tértek meg. Térdre esett a kemény szívű ember a szenvedésben, mert vannak olyan szörnyű dolgok, amelyek életet adnak, örök életet.
Minden szenvedő, gyötrődő ember nyugalmat találhat a golgotai kereszt alatt. Szenvedésben fel kell tekintenünk Jézus Krisztusra, aki Istenként szenvedett az emberiségért, aki szenvedéseiben nem nyitotta fel a száját. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Jézus van a középen Isten és ember között, menny és föld között. A bűnnel fertőzött ember az egyik véglet, az abszolút szent Isten a másik, és középen az isten-ember, Jézus Krisztus! Az embertől átveszi önmagára a bűnt, Istentől pedig átveszi önmagára az ítéletet, és így a két végletet kibékíti, összehozza egymással. Mintha egyik kezével az Atyába kapaszkodna, másikkal a bűnös embert ölelné át, és így vonná a kettőt újra áldott, szent közösségbe egymással! Keresztfán szétfeszített karjával éri át, és szünteti meg a távolságot Isten és ember között.
Végső következtetésként elmondhatjuk, hogy az Úr beépítette a szenvedést, a próbákat üdvözítő tervébe. Nincsen emberi élet szenvedés nélkül, de nincsen emberi élet a kegyelem lehetősége nélkül sem. Lehet, hogy nem fogunk ezzel egyet érteni, de a tapasztalat erről beszél: soha nincs az ember olyan közel Istenhez, mint mikor szenved. Beethoven mondta, hogy Krisztus keresztje az életünkben olyan, mint a kottában a kereszt: felemel. Ismét Pál apostol szavaira hivatkozva, minden próbában legyen elég válasz ez az ige: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el.” (2 Korinthus 12, 9a) Ámen.
