LEKCIÓ: 90. zsoltár
TEXTUS: Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. (Ézsaiás 40, 8)
IMÁDSÁG: Drága Istenünk! Áldjuk hatalmadat a mai istentiszteleten, nagy vagy Urunk! Fölötte állsz minden hatalomnak ezen a Földön, fölötte állsz az idő hatalmának is! Áldjuk nevedet ezért! Hálás a szívünk az elmúlt év áldásaiért, köszönjük, hogy annyi mindennel megajándékoztál bennünket, gyülekezetünket is! Megvalljuk előtted, hogy nagyon sok időt hasztalanul töltöttünk el a 2020-as esztendőben. Megvalljuk Neked, hogy nagyon sok időnk lett volna Veled találkozni, de nagyon sok találkozót elszalasztottunk. Bocsásd meg, hogy nem értékeltük eléggé a lehetőségeket, az időt, az alkalmat. Kérünk, Szentlelked által légy most közöttünk, érintsd meg a szívünket, beszélj velünk az év utolsó napján! Ámen.
Kedves Testvéreim!
Az esztendő végén az embernek akarva akaratlanul eszébe jut az idő múlása és ezzel együtt létének mulandósága. Múlik az idő és múlik vele együtt az ember is. „Mintha tegnap lett volna” – hangzik sok visszaemlékezésünk elején a bevezető mondat. Mintha tegnap lett volna, mikor még gyermekek voltunk és mára már nem vagyunk azok, lettünk felnőttek, szülők és nagyszülők. Talán visszaemlékezünk valamelyik drága szerettünkre, aki már régen nincs velünk és nem maradt más belőle, mint egy szép emlék. Olyan közelinek tűnik minden, ami mögöttünk van. Bele is borzong az ember, hogy ennyire gyorsan fut az idő? A zsoltáros így szól: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (10. vers) Egy verssel korábban pedig így fogalmaz: „elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás.” Felteheted a kérdést kedves testvérem: Ennyi az élet? Egy kis repülés, egy sóhajtás? Nincs benne más, mint hiábavaló fáradság, rohanás? Mindig rohanunk és mégis mindent itthagyunk? Isten nélkül az élet ennyi, nem több. Az élet mulandósága különösen valóságos lett a világ számára a koronavírus okozta járvány miatt. Láthattuk, hogy mennyire figyelmeztetett bennünket ez a vírus az élet törékenységére és arra a rohanó életmódra, amelyet a modern ember él. Megállított bennünket valamelyest és a múlandóságon túl megmutatta azt, hogy mennyire könnyen változnak a dolgok. Ez az év a világon szinte minden embernek megmutatta azt, hogy a dolgok akár napról napra is tudnak változni, ehhez pedig nem volt könnyű alkalmazkodni.
Ezért szeretném elmondani a mai istentiszteleten azt, hogy az ember és élete múlandó, viszont az Isten örökkévaló, és Isten nem marad meg örökkévalóságában elzárva az embertől, hanem az örökkévaló belép a múlandóba, Jézus Krisztus belép a világba, belép az életedbe. Így a rohanó világnak, a múlandó embernek ad valami maradandót: az örök életet.
A múlandó ember és az örökké maradandó Isten között van az idő, mely múlásával múlandóvá teszi az embert, de Isten az idő felett örökkévaló, hisz az idő egy Isten által teremtett dolog, mely keretet szab az ember életének. Sokszor tapasztaltam már azt, ha hívtam valakit Istenhez, akkor csupán az volt a válasz: Nincs időm! Fejlődő világunkban minden felgyorsult. Ha kétszáz évvel ezelőtt egy kereskedő üzletet akart kötni egy távolabbi városban élő emberekkel, akkor több napot kellett utaznia ahhoz, hogy találkozhasson velük. Ma már csak egy telefonhívás, internetes átutalás és pár perc alatt megtehetjük azt, ami régen több napba, hétbe tellett. Különösen a járvány miatt felgyorsult a digitalizáció és szinte minden meg tud valósulni az online térben, sokkal gyorsabban, mint azelőtt. Mégis, visszatekintve az elmúlt év korlátozásokkal telt hónapjaira, nem érzem azt, hogy több időm lett volna elcsendesedni. Nem érzem az embereken sem azt, hogy megtanultak volna szemlélődni, egymás mellett csendben lenni, hanem ennek ellenére csak frusztráltabbak lettünk, mert rohanásunkat nem élhetjük meg úgy, mint azelőtt.
Én úgy gondolom, hogy valaki áll a háttérben és hajszol bennünket. Valaki gondoskodik róla, hogy ne legyen ideje az embernek; aki – mint az idomító a cirkuszban – szüntelenül csattogtatja az ostort, és az embereket hajszában tartja. Ő a Sátán, aki gondoskodik arról, hogy lehetőleg csak a pillanatra figyeljünk. Ne foglalkozz az eljövendővel, lényeg az, hogy most jól érezd magadat. Csak az számítson, hogy legyen munka, megélhetés minél több földi jó. Minél több energiát fektessen bele az ember olyan dolgokba, amely széna, szalma, pozdorja és az utolsó ítéletkor pedig megég. Isten azonban szeret minket és felemeli a tekintetünket, hogy ne csak magunk köré, hanem felfelé is tudjunk nézni, Őrá!
A Bibliában is találkozunk egy olyan emberrel, akinek nem volt ideje. Az újszövetség ír róla, nagy ember volt, római helytartó, Félixnek hívták. Volt egy foglya, aki Pál apostol. Feleségével hallgatta ki Pált, „de amikor az igazságról és az önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.” (ApCsel. 24, 25) Soha többé nem lett ideje és alkalma meghallgatni Pált és megismerni Megváltóját, Jézus Krisztust. Ha a Jézus Krisztussal való találkozás lehetőségét félretéve azt mondjuk, hogy majd, akkor abból általában soha lesz. „Majd elolvasom”; „Majd imádkozom”; „Majd ha lesz időm”; „Majd ha nyugdíjas leszek”; „Majd, ha jobban leszek” és még sorolhatnánk. „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” – tud az ember előre számolni, meg tudjuk számolni, hogy mennyi van még hátra? Nem gondolnám, hogy erről beszélne a 90. zsoltár. A múlt napjait meg tudjuk számolni, nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is számba tudjuk venni. Füle Lajos így ír egyik négysoros versében:
Szilveszter volt(lesz)… visszanéz
az ember, de kérdi-e:
mennyi tékozolt idő
repült el a semmibe?
Visszanézve az elmúlt évre, hány olyan majd volt az életünkben, amely sajnos sohává lett? Mennyi időt tölthettem volna az Úrral, amelyet kidobtam a semmibe? Van elég időm Jézusra? Neki mindig van ideje rám. Bármikor meghallgat, bármikor mehetek hozzá bajaimmal, kéréseimmel, Ő mindig ott van. Amikor én hűtlen vagyok, akkor Ő hűséges. És be kell látnunk, hogy nem a körülmények teremtenek alkalmat az Istennel való találkozásra, hanem én tudom megteremteni ehhez a körülményeket. El kell dönteni a szívünkben: több időt akarok Istennel tölteni. Több időt kell Istennel töltenem, mert szükségem van rá! Ez nem csupán lehetőség, hanem lelki szükség!
Látva az idő múlását és benne az ember múlandóságát a Biblia fényében el kell mondanunk azt, hogy a halál nem végleges állapot, hanem ajtó két örök állapot felé: örök kárhozat vagy örök élet. A mi örök lakásunk nem itt van valamelyik emberi kéz által formált építményben, hanem vagy a mennyben, vagy a pokolban. Szándékosan kimondom így, mert Jézus így tanított róla: „Ezek (tudniillik akik visszautasítják Őt) elmennek majd az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre” (Mt. 25, 46). Ezt a tényt nem lehet félresöpörni, figyelmen kívül hagyni. Ezen az istentiszteleten is nyitogatja az Úr a szemünket, hogy lássunk többet Ővele.
Jézus Krisztus félreérthetetlenül beszél arról, hogy a Hozzá való viszony dönti el, hogy egy ember hol tölti az örökkévalóságot. Van-e Vele valakinek igazi, élő, lelki kapcsolata vagy nincs? Ezt a kapcsolatot nem lehet összetéveszteni semmivel. Itt nem jó szándékról, erkölcsös életről vagy formális vallásosságról van szó, hanem arról, hogy valaki együtt él-e Jézussal úgy, hogy folyamatos és kölcsönös beszédes kapcsolatban vannak, és tudatosan engedelmeskedni akar neki mindenben. Fontos kérdés ma este, hogy milyen a kapcsolatod az Úrral, hol folytatódna most az örökkévaló életed?
Sok szó esett a múlandó emberről, beszéljünk most az örökkévaló Istenről. A textusban hallhattuk, hogy Istenünk igéje örökre megmarad. Az ige, amely több ezer éve ugyanaz és nyújt nemzedékről nemzedékre az embereknek útmutatást, vigasztalást. Istenünk igéje soha nem évül el, soha nem veszíti el aktualitását. A Bibliában személyes kapcsolatot teremt velünk az Úr, mindig tud újat mondani. Tisztít bennünket az Ő igéjén keresztül. Tudnunk kell azt, hogy az örökkévaló ige, az maga Jézus Krisztus. „Az ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét…” (Jn. 1, 14). Nincs kezdete és vége, nem időhöz kötött az Ő létezése, hanem Ő minden idő felett áll és uralkodik. Jézus Krisztusban láthatjuk meg Istenünk szeretetét és láthatjuk meg magát Istent. Kicsoda az örökkévaló Isten? Isten a szeretet. Ez a szeretet, amely megmarad. Megmarad a mulandó világban mindörökké, az a szeretet, amely Istentől van. Olyan szeretetre van szükségünk, amely állandó, állhatatos, feltétel nélküli.
Múlandó és maradandó? Isten összekötötte a maradandót a múlandóval Jézus Krisztusban, aki az Ő szeretete. Ha bennünk él az örökkévaló Jézus, akkor bennünk él az örökkévaló szeretete, melyet át tudunk adni, mely megmarad, melyet magunkkal tudunk vinni, melyet nem hagyunk itt a Földön. Eljött Jézus a világba és ezzel együtt el akar jönni az életedbe is, hogy ne átmeneti dolgokban gondolkozz, hanem maradandóban.
A keresztyén ember, akinek az Úr az életét megváltoztatta, az örökkévalóság nézőpontjából szemléli a dolgokat. Az örökkévalóság nézőpontjából már nem az a döntő, hogy ki mit szól hozzá, hanem az, hogy Istennek mi a véleménye arról. Nem a szerint tesz meg valaki valamit, hogy neki megéri-e, hanem aszerint, hogy a másiknak szüksége van arra. Nem szempont, hogy van-e kedvem hozzá. A szempont az, ha másnak örömet szerezhetek vele, akkor kész vagyok megtenni. A hírnév, a gazdagodás, a siker, ami olyan sok cselekedetünknek a motivációja, elveszti az erejét vagy a kizárólagosságát, és helyettük ilyen motívumok kezdik mozgatni az embert: a másik iránti szeretet, az Isten iránti hála, a másiknak az érdeke, és tud az ilyen ember szolgálni, sokszor áldozatot hoz erejét meghaladó módon is. Egyszerre kiderül, hogy fontosabb és sürgősebb a Szentírás olvasása, mint a napilap átlapozása, és nem szoríthatja ki többé az elmélyült imádságot valami azonnali és sürgősnek látszó tennivaló az ember életéből. Aki az örökkévalóság nézőpontjából kezd tájékozódni, az egyszerre rájön, hogy amit addig létfontosságúnak tartott, az semmiség.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ilyen emberek álmodozók lesznek és elmulasztják a kötelességeiket. Sőt, pontosan ők érzékelik mindig azt, hogy mikor minek van az Istentől rendelt ideje. Itt állnak két lábbal a földön, csak éppen a hitük néz a mennybe, s miközben komolyan veszik a láthatókat, ugyanolyan komolyan veszik a láthatatlanokat is, leginkább magát a láthatatlan, örökkévaló Istent, és ezért helyreáll az egyensúly az életükben. Azért van olyan sok kiegyensúlyozatlan ember, azért sántikálnak lelkileg, erkölcsileg olyan sokan sokszor kétfelé, mert ez a fajta egyensúly hiányzik, hogy helyén legyen a jelen és a jövő, és helyén legyen az, ami az én feladatom, és az, amit Isten ígért, hogy Ő elvégzi.
Láthattuk most a múlandó embert és az örökkévaló Istent. Lássuk meg azt is, hogy az örökkévaló eljött a mulandóba, hogy maradandót hozzon. „Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.” Ámen.
IMÁDSÁG: Örökkévaló Istenünk! Ha belenézünk a tükörbe, ha visszatekintünk az életünkre, vagy ha előveszünk családi fotókat láthatjuk az ige igazságát: a fű elszárad, a virág pedig elhervad. Bármit elérhetünk életünkben, bármennyi gazdagságot felhalmozhatunk magunknak és családunknak, de ez az örök igazság megmarad, a fű csak szárad tovább, a virág pedig hervadozik. Nincs itt nekünk maradandó városunk a száradó fű és a hervadó virág országában, mi az eljövendőt várjuk. Várjuk, Urunk, azt az elkészített örökké tartó nagy vacsorát, amelyet megígértél azoknak, akik a jövendőre gondolva fehér ruhába öltöztek. Változó világunkban szeretnénk megtalálni Téged az újév minden napján, aki nem változol, és mindörökké ugyanaz maradsz. Ez a Te állandóságod a mi bizodalmunk. Szentlelked ereje által vezess bennünket a 2021-es esztendőbe, hogy azon az úton járjunk, amely neked tetszik. Ámen.
