Lekció: Ezékiel 37
Textus: Ezékiel 37, 5-6. 26-27.
„Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre keltek. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr! Szövetséget kötök velük, hogy békében éljenek; örök szövetség lesz az. Letelepítem és megsokasítom őket, szentélyemet pedig közéjük helyezem örökre. Közöttük lesz hajlékom, én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.”
Kedves Ünneplő Gyülekezet!
Ezékiel próféta a fogságban lévő, reményvesztett néphez szóló isteni üzenetet közvetíti próféciáján keresztül itt a 37. fejezetben és az egész könyvben. Izráel népe ebben a helyzetben mindentől meg volt fosztva: hazájától, nemzettudatától, Istenétől, kultuszától és legfőképp a reménységétől. A fogságban lévőknek nem volt reménységük, a halál leheletét érezték a lelkükben. Ezen állapot képes leírása a kiszáradt csontok, a halottak tömegei ebben a vízióban. Mégis, az Isten Lelke képes betölteni ezeket a kiszáradt csontokat. Az Isten Lelke képes megeleveníteni egy embert, egy nemzetet, egyházat még akkor is, ha az már teljesen halott, kiszáradtak a csontjai. Isten Lelke képes megeleveníteni még bennünket is kiszáradt, reményvesztett életeket, mert ez a pünkösd üzenete.
Kedves Testvérek!
A felolvasott Ige nyomán fölöttébb ellentétes érzések viaskodnak az ember lelkében: ez az Ige egyaránt lesújt és felemel, elszomorít és megvigasztal. És azt hiszem, a pünkösdnek éppen ez a lényege, ez a jellege: az ünnep szégyenít meg a legjobban, és az ünnep támaszt legnagyobb reménységet bennünk. Itt látjuk meg leginkább azt a szomorú tényt, hogy milyennek kellene lennünk és milyenek vagyunk, de azt a vigasztaló ígéretet is megmutatja, hogy mivé lehetünk a Szentlélek munkája által! Erről szeretnék most beszélni, a pünkösdi Lélek lesújtó és felemelő munkájáról.
De előre hadd mondjam meg: Isten Lelke csak akkor emel fel, ha előbb lesújtott, csak azt vigasztalja meg, akit előbb megszomorított, csak azt biztatja megújult reménységgel, akit előbb megszégyenített! Istennél ugyanis nincsen olcsó vigasztalás. Ha valahol, akkor itt érvényes az, hogy boldogok, akik sírnak – ahogyan Jézus fogalmaz a Hegyi Beszédben –, mert csak ők vigasztaltatnak meg! Mert, ha a Szentlélek őszinte bűnbánatot és megszomorodást indít a lelkünkben, akkor ezzel együtt meg is vigasztal és fel is emel a mélységből, a lesújtottságból. Bár mi is most így kapnánk a Szentlélek vigasztalását: igazán megszomorodva, nagyon mélyre megalázkodva az Úr előtt! Erre a megszomorodásra, erre a megalázkodásra és a Szentlélek felemelő munkája van szükségünk ma is.
Azt láttuk ebben próféciában, hogy a próféta elé szomorú látvány tárul. Csatateret lát, amelyen az elesettek megszáradt holttestei hevertek szerteszéjjel. Csak a csontok voltak már meg, azok egymással hajdani összefüggésben sem voltak, hanem szétszóródva, megfehéredve a tűző keleti napon feküdtek ebben a völgyben. Sehol nem volt egy szikrája az életnek! Szinte hallatszik a halál csendje. Ezzel a szomorú képpel fejezi ki a próféta Izráel népének állapotát a babiloni fogságban. Ilyen kivetett, szétszórt, megalázott állapotban tengődött ott a nép az idegenben, messze hazájától. Az élet megújulásának, az újra megéledésnek minden reménye kizártnak látszott, ha csak valami csoda nem történik!
De hát mi közünk nekünk 2023 pünkösdjén ehhez a régi-régi látomáshoz? Van-e valamilyen kapcsolatunk ezzel a látomással?
Azt gondolom, hogy a halálnak ez a mozdulatlansága és reménytelensége - sajnos - egyáltalán nincs messze tőlünk. Én magam is sokszor úgy látom a mi egyházunk életét, meg a gyülekezetünk életét, meg a magam életét is, de a tietekét is, mint ahogyan Ezékiel látta Izráel házát abban a szomorú völgyben! Néha nagyon hangosan szól a lelkemben Isten Igéjének a figyelmeztetése, amit a Jelenések könyvében olvasunk: _“Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” _És amikor a magunk gyülekezeti és egyéni hitéletét ahhoz hasonlítom, amit Ezékiel látott: ne gondoljátok azt, hogy ez csak afféle szónoki kifejezés, nagyotmondás vagy igazságtalan túlzás! Nem! Halálosan komolyan mondom! Mert Isten így lát bennünket és így láttatja az állapotunkat velünk is!
Kedves Testvérek!
Akkor látjuk, mennyire halottak vagyunk, ha meggondoljuk, hogy milyennek kellene lennünk. Annak az első pünkösdnek az egyik legnagyobb csodája az volt, hogy a legkülönbözőbb emberek teljesen és tökéletesen megértették egymást. Valahogy olyan nyelven szóltak az apostolok, hogy tizenkét különböző országból összesereglett minden rendű és rangú emberek a maguk nyelvén hallották őket szólni. Az egyház olyan csoportosulássá lett ebben a helyzetben, ebben a világban, ahol végre nem volt többé különbség egyik ember meg a másik között, ahol végre leomlott a válaszfal egyik nép meg a másik nép között, ahol végre egymásra talált az emberi társadalomnak az egyik rétege, meg a másik. Ott nem volt különbözőség, hanem a Szentlélek munkája által az egyház végre az a hely lett a földön, ahol a szeretetben összeforrva egy közös test tagjaivá lettek ezek az emberek háromezren. Együtt volt zsidó meg görög, úr meg rabszolga, férfi és nő. Ilyen volt az első gyülekezet és ilyennek kellene lennie az egyháznak mindenkor, nemcsak az első pünkösdkor.
És óh, de nagy szükség lenne ma is – 2023-ban – ilyen egyházra!
De nagyon kellene ma is egy olyan igazán élő krisztusi közösség, amelyik a kétfelé, meg a százfelé szakadt világ ellentétei között is fenntartaná az egységet, amelyiknek a tagjai az elkeseredett faji, osztály és politikai szakadékok fölött is hidat építenének és nem a széthúzást erősítenék. Ellenségeket békítenének össze, amiben meglátná a világ, hogy az Isten népe között van igazi testvériséget.
Nagyon kellene az ilyen egyház, nagyon kellene az ilyen gyülekezet, de sajnos nincs! Hanem csak olyan, amelyik maga is megosztottságban szenved. Nemhogy a világ ellentétes erőit hozná egységbe, békítené meg, hanem még a maga testében is olyan szakadások, ellentétek, meghasonlások vannak, hogy nem is tudjuk sorolni a számát. Ugyanazon a felekezeten belül is hányféle irány, hányféle nézet, vélemény, törekvés, klikk van, és egyik sem képes megérteni a másikat. Sokszor még ez gyülekezeteken belül is megtörténik. Egyik ember nem akar úrvacsorát venni, ha ott van a másik, egyik ember nem veszi el az úrvacsorát, ha az a lelkipásztor osztja! És még sorolhatnánk az ellentéteket, amik jelen vannak. Hányszor megtörténik, hogy református hívő emberek együtt vannak, és képtelenek együtt imádkozni, mert annyira nincs lelki közösségük egymással. Mi ez, ha nem a halál jele? Túlzás-e, ha azt mondjuk, hogy halottak a közösségeink! Az egyházban, a gyülekezetekben halottak a közösségek!
De nézzünk meg egy másik olvasatot is. Mindnyájan tudjuk, mi a misszió. Az egyháznak az élettevékenysége, amellyel kívül valóknak is hirdeti a Krisztus evangéliumát, és amelynek eredménye az, hogy terjed a földön az Isten országa, és így lesz a mustármagnyi hitből nagy fa, mely áthatja a világot, és kicsiny kovász, ami megkeleszti az egész tésztát. Az első keresztyén egyház a szó legszorosabb értelmében véve missziói egyház volt, azaz missziót végző egyház volt: a maga életével és szavával úgy hirdette a Krisztust, hogy a kívül valók közül egyre többen csatlakoztak hozzá, állandóan növekedett, szaporodott, nőtt a hívők serege újabb és újabb megtérőkkel.
Ilyennek kellene lennie az egyháznak ma is. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a világ összes nagy vallásai megújuló missziói öntudatra ébredtek. A buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám, mint egy-egy álmából ébredő óriás, Ázsiában és Afrikában nyújtózkodik és máris tervszerűen készülődik, hogy tovább vigye az üzenetét. A Krisztus egyházában pedig még a régi missziói láz is elhalványult. Ahelyett, hogy az egyház krisztusivá tenné a világot, inkább a világ teszi világivá a Krisztus egyházát.
Régebben, ha ezt a szót hallottuk: misszió, önkénytelenül a trópusokra, őserdőkre gondoltunk – lehet hogy most is ezt gondoljuk – ahol vadállatok által veszélyeztetett területen, feketék között egy fehér ember dolgozott, hogy megszabadítsa műveletlen embertársait a babonaságtól. Ma pedig saját országunk, a saját lakóhelyünk, sokszor a saját egyházunk és még inkább a családunk vált missziói területté, ahol újra kell kezdeni az evangélium magvetését, ahol sokszor a hozzánk legközelebb állóknál kell újrakezdeni a Krisztushoz való hívogatást, mert pogányok, megkeresztelt pogányok élnek közöttünk, körülöttünk és lehet, hogy mi is azok vagyunk!
Szűkítsük le a kört kifejezetten a mi gyülekezetünkre: él itt valami missziói felelősség bennünk? Ki volt közülünk utoljára tanúja, vagy pláne eszköze annak a nagy örömnek, amit úgy mond az ige, hogy még az ég angyalai is örvendeznek felette, hogy egy bűnös ember megtér az ő tévelygő útjáról? Viszont sajnos ennek a megfordítottját mindnyájan ismerjük. Azt, hogy egy-egy testvérünk eltévelyedik az igazságtól, elmarad, elszakad a templomtól, a gyülekezettől. Ahelyett, hogy újabb és újabb tanítványi sereggel bővülne a körünk, a régi tanítványok is visszaesnek, elkallódnak.
Kinek fáj az, hogy református emberek élnek körülöttünk, akik olyanok lelkileg, mint az elveszett juh a példázatban? És akinek fáj, mit tesz érte? Nagyon sokszor semmit! Utánamegyünk? Ó, dehogy! Legfeljebb panaszkodunk, hogy „Hát már ő sem jön” vagy „Hallottad mi történt vele”. Sok esetben temetünk embereket, akik teljes elhagyatottságban halnak meg. Sokszor családtagok, szomszédok azt sem tudják, milyen vallású a másik. Sokan vagyunk, akik a koporsóban fekve látjuk embertársainkat először és utoljára. Köztünk élnek és mégis olyan távol! Sokan vannak ilyenek, ahol így kallódnak el emberek, testvérek, egymás szomszédságában. Nem halott-e a misszió? Igen, az, közöttünk és bennünk egyaránt, még akkor is ha minden vasárnap közel megtelik a templom.
De hát nem olyanok vagyunk-e mi magunk is, mint a halottak? Ahogyan én ismerem a magam egyéni keresztyén életét, meg a tietekét, csak azt látom, hogy bizony bukdácsoló, visszaeső, erőtlen, örömtelen, fásult, fáradt keresztyénség az olyan, amelyik már semmit nem különbözik a nem keresztyén élettől. Mert munkánkban és szórakozásunkban, örömünkben és bánatunkban bizony éppen olyanok vagyunk, mint akármelyik pogány, nem keresztyén ember.
Olyan szépen hangzik Jézus mondata: "Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti jó cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Máté 5,16). De a valóság az, hogy annyira nem fénylik az a bizonyos világosságunk, annyira nem vagyunk élő példái, bizonyítékai a megváltás valóságának, hogy az emberek nemcsak nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem egyszerűen el sem hiszik, hogy nekünk van mennyei Atyánk!
Ha a mi életünket, a keresztyének életét nézi a világ, méltán gondolhatja, hogy Isten nincs, vagy ha volt is valamikor, akkor már meghalt! Pedig nem Isten halott, hanem a mi keresztyén életünk! Bennünk hunyt ki a keresztyénség lángja, az utolsó szikrája. Az igazi, az eleven, a győzelmes, a felszabadult, az örvendező, a megváltott keresztyén életnek már csak a megszáradt, zörgő csontjai maradtak meg bennünk. Nem csoda, ha ez nem arat tetszést a világban!
És, testvérek, a legszomorúbb jele a halálnak, hogy mindez az élettelenség nem is fáj igazán! Az, hogy az egyházban halott a közösség, halott a misszió, halott a kegyesség, az, hogy szeretetünk képmutatás, az imádságunk begyakorlottság, a templomba járásunk ősi örökség kamata, a szolgálatunk - ha van - embereknek való tetszeni akarás: mindez még csak nem is indít igazán bűnbánatra! Azt gondoljuk, hogy ez nem is olyan rossz, jól van ez így! Ez a legszomorúbb! Amikor a halott állapotunk nem fáj, nem bizonytalanít el és nem születik meg bennünk a kétségbeesett felismerése annak, hogy változni kell, akkor nagy a baj. És nem fáj, mert nem fogtak még össze a reformátusok igazán, őszintén, megalázva magukat az Isten előtt, hogy tartsanak imaközösséget és kérjék a megújulást, a megelevenedést a Lelket adó Istentől. Nincs olyan imaközösség a gyülekezetünkben sem, amelyik úgy igazán kérné a megújulást, a megelevenedést, az életet hozó Lélek áldását!
De hát lehet még egyáltalán ebből a halálból élet?! A prófétának is ez volt a nagy kérdése. Isten meg is kérdezi tőle: "Embernek fia, vajon megélednek-e ezek a tetemek?!" Ezékiel nem merte azt mondani, hogy nem, mert hívő ember sohasem lehet pesszimista, de azt sem merte mondani, hogy igen, mert a hívő ember sohasem lehet könnyelmű optimista, hanem bölcsen, az válaszolja: "Uram Isten, én nem tudom, hogy lesz-e még ebből élet, de Te tudod!" – rábízza Ezékiel a halott sereg sorsát az Úrra, bízik az Ő megelevenítő hatalmában! És íme, csoda történik: az Úr szavára, amit a próféta szája által mond, zúgás, zörgés támad, egymáshoz illeszkednek a csontdarabok, egybe mennek a tetemek, inak feszülnek rajtuk, hús növekedik rájuk, majd újra szól az Úr a prófétán át, és beléjük megy az Isten Lelke, és megélednek! Lábra állnak és igen-igen nagy sereggé lesznek! Egy egész harcra kész hadsereg lesz a halott csontok sokasága!
Persze ez csak látomás, de ez az egész látomás azért történt, hogy mind a mai napig megvigasztalja azt, aki megszomorodott, aki lesújtva érzi magát pünkösd ünnepén. A látomás üzenete az, hogy a legreménytelenebb halálból is lehet még élet, megélednek még az elszáradt tetemek is, ma is, mi is! A sok halott harcosból, akit legyőzött, elejtett az ellenség, a bűn, a Sátán: lehet még Krisztus győzelmes hadserege, élő népe!
Kedves Testvérek!
Ott, a halálvölgyben így szól az Úr a tetemekhez: “Íme, én bocsátok tibelétek lelket, hogy megéledjetek.” (Ezékiel 37,5) Ez a titka a megéledésnek! Ma is! Ez a titka a megéledésnek, a megelevenedésnek! A keresztyén életünk, a gyülekezetünk, az egyházunk, a nemzetünk felemelkedésének ez a kulcsa, a Szentlélek csodálatos jelenléte és megelevenítő hatalma.
Azon a halálon, amiben mi is vagyunk, nem segít az, ha fölbuzdulunk, ha szervezkedünk, ha ügyeskedünk, ha okoskodunk, ha sok pénzt költünk rá. Csak egy segítségünk van: a Szentlélek! Ott, az első pünkösd alkalmával sem az emberi lélekből vagy szellemből tört fel valami erő, nem a tanítványok szívéből csapott elő valami láng, nem emberi lelkesedés tüze ragadta magával a tizenkettőt, hanem felülről való erő. Olyan hatalom szállta meg a tanítványokat, amivel nem ők rendelkeztek, hanem amelyik velük rendelkezett.
A Szentlélekben maga az Úr Jézus jön hozzánk erre a földre, bele az életünkbe! Hogyne lehetne hát akkor a legreménytelenebb halálból élet?! Lehet, igen! De hogy lesz-e itt, a mi számunkra is, annak feltétele van! Hogyan is történt itt a prófétai látomásban? “Az Úr ezt mondta Ezékielnek: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik..." És a próféta mondta, amint az Úr akarta. Eközben megindultak a csontok egymás felé. Azután imádkozott a próféta: " A négy szelek felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe! És az imádságra feleletként megindult a Lélek, és így éledtek meg a halottak! Így lehetne ezt mondani, hogy az Igének, meg az imádságnak a hatására jelenik meg a Lélek!
Isten az Ő Igéjében közli velünk Szentlelkét, mi pedig az imádságban fogjuk fel Isten Lelkét! A Bibliában sokszor olvashatjuk és a bűnbánati héten is kihangsúlyoztuk, hogy a Szentlélek együtt jár az igehirdetéssel, az Igével és az imádsággal! Mert ahol Isten Igéjére figyelve imádkoznak, ott lehet várni a Szentlelket! Oda viszont nem jön, ahol nem is kérik. Olyan gyülekezetbe nem jön el a Lélek, amelyik nem várja, nem kéri buzgó könyörgéssel és nem készíti el magát a Szentlélek befogadásra.
A kérés a vágyakozásnak és a várásnak a kifejezése, fájdalmas beismerése annak, hogy Szentlélek nélkül halottak vagyunk! De ugyanakkor annak a reménységnek a megvallása is, hogy a Szentlélek által azzá lehetünk, amivé kellene, hogy legyünk! Csak akkor nem volt hiába ez a pünkösdi ünnep, ha - akárcsak néhányunkban - tudatossá válik az Ige hallgatásának, a megelevenítő Szentlélek kérésének szükségessége, és megerősödik gyülekezetünkben a rendszeres imaközösség, ahol várjuk és kérjük, hogy részesítsen az Úr bennünket is a pünkösdi csoda ajándékában! Mert pünkösd nem csak egyszer történt meg, hanem ez megtörténhet újra és újra. A Szentlélek hozzánk is eljöhet, bennünk is munkálkodhat, de ennek az a feltétele, hogy halljuk, olvassuk az Igét és kérjük buzgón egyéni és közösségi imádságainkban a Szentlélek valóságát, mert általa megelevenedhetünk! Ámen.
A prédikáció Dr. Joó Sándor, pasaréti lelkipásztor szerzeménye a Szentlélek által, mely kisebb változtatásokkal hangzott el gyülekezetünkben a fentiek szerint.
