LEKCIÓ: 2 Sámuel 15, 1-12. 24-37
TEXTUS: Ezékiel 28, 11-19
Előima: Szerető Istenünk az Úr Jézus Krisztusban! Áldunk Téged a mai vasárnapon, hiszen ez a Te napod, Urunk! Ezért is vagyunk itt ezen az alkalmon, hogy a Te jelenlétedbe tudjunk lépni. Szeretnénk a szentek szentjébe lépni, ahol találkozhatunk Veled! Köszönjük, Úr Jézus, hogy kereszthalálod árán nekünk jogunk van belépni a szentek szentjébe, a Mindenható Isten jelenlétébe. Urunk, a Te jelenlétedbe szeretnénk felismerni újra, megerősödni abban, hogy Te vagy az Isten, mi pedig emberek vagyunk, teremtmények. Bocsátsd meg, hogy annyi sokszor lázadunk a Te rendeléseid ellen, hogy annyi sokszor nem ismerjük el istenségedet és önmagunkat akarjuk trónra léptetni. Add, Urunk, hogy jelenlétedben meglássuk teremtettségünket, elveszettségünket, bűneinket. Szeretnénk Téged áldani, Téged dicsőíteni ebben az órában. Szentlélek Úr Isten jöjj közénk, érintsd meg a szívünket, hogy az áldás, a dicséret a Te munkálkodásod nyomán ébredjen a szívünkben! Jézusért kérünk, hallgass meg bennünket, Urunk! Ámen.
Kedves Testvéreim!
A napokban Dávid történetével foglalkozunk a bibliaolvasó kalauz vezetésével. A mai ige is erről szól, szorosabban véve arról a keserű történetsorozatról, amelyben Dávid, a zsidók királya ellen saját fia, Absolon lázad fel. Ebben a lázadási folyamatban nagyon sok minden történik. Absolon megöli (talán megfelelő indok mellett) testvérét, Amnónt, aki idősebb volt nála és a rangidő így Absolonra szállt, idő szerint neki kellett lennie a királynak.
Absolon egy szép ember volt, megnyerő külsővel rendelkezett, hatalmas haja volt, meg is mérette vágások alkalmával, kétszáz sekel súlya volt a hajának (kb. 3 kg). Absolon megnyerő volt és elhitte magáról, hogy alkalmasabb lenne királynak, mint Dávid. Ezért úgy gondolta, hogy fellázad apja ellen és a királyságra tör. Ebben a folyamatban sokakat képes maga mellé állítani és Absolonnal az élen nagyon sokan fellázadnak a király ellen, akinek el kell menekülnie a jeruzsálemi palotájából. Szörnyű árulások, küzdelmek, intrikák sora látható ebben az egész lázadási folyamatban, de végül azt látjuk, hogy Absolon épp a szépségének egyik záloga miatt vész el, hisz gyönyörű hajánál fogva akad fenn egy tölgyfán és kiszolgáltatottan lóg, amikor is Jóáb, Dávid már nem teljes hadseregparancsnoka, levágja Dávid fiát, a lázadó Absolont. Dávid nagyon szomorú, letört lesz, amikor meghallja, hogy fia meghalt. A harc előtt parancsba adta, hogy ne öljék meg a fiát, de Jóáb a parancs ellenére megteszi, könyörtelenül, gondolkodás nélkül végez Absolonnal. Dávid jajgatva siratja fiát, azt olvassuk a 19. fejezet elején, hogy Dávid inkább meghalt volna Absolon helyett, mert annyira szerette.
Észre lehet venni ebben az egész lázadási történetben, hogy nem csupán Absolon volt lázadó Dávid udvarában. A legközelebb álló bizalmasai, tanácsosai is árulókká lettek. Dávid volt a zsidó történetelem egyik legjobb királya, királysága alatt olyan dolgok történtek, amelyek a nemzet előmenetelét, növekedését, gazdagodását, megerősödését szolgálták, mégis voltak olyanok, akik lázadtak ellene. Ilyen volt Jóáb. Hadseregparancsnoka Dávidnak, de azért sem lesz engedelmes. Megöli Absolont a tiltás ellenére. Mi ez, ha nem ugyanolyan lázadás, mint amelyet Absolon tett. Jóáb is lázadt Dávid ellen, pedig nem akart király lenni. Mégis ott volt a szívében a megmagyarázhatatlan lázadási vágy.
Lázadt Ahitófel is. Dávid főtanácsadója volt, akit tiszteltek, akinek a szavára úgy figyeltek, mint Isten szavára, mégis átáll az ellenálláshoz. Mennyire megdöbbentő! Lázadásának az lesz a következménye, hogy amikor nem hallgatnak tanácsára, hazamegy és felakassza magát. Mi ez, ha nem lázadás?
Ugyanígy lázad Mefibóset is, akivel Dávid annyi sok jót tett. Megbódul a zavargásban és olyan gondolata lesz, hogy majd Ő lesz a király. Micsoda alattomos, szomorú tett, jótevő királyával szemben kegyetlenül fellázad még Mefibóset is.
Beláthatjuk, hogy a lázadás mintha be lenne kódolva az emberbe. Vannak, akik okkal, vannak, akik szinte ok nélkül, de mégis lázadnak. Ha megnézünk más bibliai könyveket, akkor mindenütt találunk lázadási történeteket, amikor Isten vagy Isten embere ellen lázad a nép vagy személy/személyek.
Természetesen vannak szükségszerű lázadások. Vannak pillanatok, amikor ki kell állni valami jóért, hogy az elhatalmasodott rosszat megfékezzük. Viszont ezt én nem lázadásnak nevezném, hanem kiállásnak. Ilyen kiállás volt, amikor népünk több alkalommal szembeszállt az elnyomó hatalommal. Tulajdonképpen a protestáns mivoltunk is a kiállásban gyökerezik, hisz Luther Márton 1517-ben kiállt valamiért, amiben hitt. Nem önmagáért, nem a maga igazáért, hanem az Isten igéjének igazáért, és lett eredménye, hisz egy társadalmi rend, az egész történelem más fordulatot vett.
Itt viszont nem kiállásról van szó, hanem megmagyarázható és megmagyarázhatatlan lázadásról. Mi ennek a lázadásnak a gyökere? Inkább úgy kellene feltenni a kérdést, hogy ki ennek a lázadásnak a gyökere?
Az alapigeként felolvasott rész Ezékiel könyvéből való, ahol a próféta Tírusz lázadásán túl már egy örökérvényű, a világmindenség teremtése előtti lázadásról beszél. Arról olvashattunk, hogyan lett Luciferból, az arkangyalból gonosz, hogyan lett a lázadás útján az Isten ellenségévé. Mert minden lázadás ott kezdődött a gonosz lázadásával. És minden lázadás ugyanúgy zajlik, mint ahogyan az első lezajlott.
Először is azt látjuk Ezékiel próféta beszámolójában, hogy a Sátán lázadásának kezdete: megfeledkezik arról, hogy teremtmény. Ugyan tökéletes volt, de minden tökéletessége, szépsége, hibátlansága a Teremtő Istentől jön és Ő egy teremtmény. Erről megfeledkezik Lucifer és maga akar lenni a teremtő, amely teljesen elképzelhetetlen. Valahogyan ezt látjuk Absolonnál is. Teljesen megfeledkezik arról, hogy Dávid az apja. Mindene, amije van, az Dávidtól származik. Hatalma, képzettsége, anyagi jóléte, genetikájának egy része apjától származik. Ennek ellenére elfeledkezik erről és apja életére tör.
A második dolog, amit látunk a gonosz lázadásának folyamatában, hogy elhiszi magáról, hogy isten. Elkezdi önmagát imádni. A büszkeség tulajdonképpen önimádat. Ezt láthattuk Saul életében, de ezt láthatjuk Absolon életében is, hisz Absolon is emlékoszlopot állíttat magának. A Sátán elhiszi magáról, hogy isten, elkezdi önmagát imádni, elkezd mérhetetlenül büszke lenni. Ördögi eredete van a büszkeségnek, amely tulajdonképpen önimádat, öntömjénezés. A legnagyobb baj az önimádattal az, hogy ezen tisztelet teljes mértékben háttérbe szorítja az Isten imádatát. Aki valamilyen Isten imád, akkor az élő Isten imádatával felhagy. Így van ez az öntömjénezéssel is, aki magát imádja, az már nem tudja imádni az Istent. A Sátán is elkezdte önmagát imádni, emiatt az Isten imádatát lecserélte az önmaga imádatára. Ennek az lett a következménye, hogy Isten trónjára akar lépni.
Mivel Istennek képzeli magát, ezért az élő Isten trónjára törekszik. Bele sem gondol arra, hogy ezen törekvésének minden bizonnyal nem lesz különösebb sikere, de önimádata, öntömjénezése teljesen megvakítja. Felfelé törekvésének alávettetés lesz a következménye. Isten a pokolba küldi a gonoszt és minden angyalt, akik vele együtt lázadtak. A Jelenések könyve szerint a Sárkány magával vitte az ég csillagainak egyharmadát, amely jelképesen azt mutatja nekünk, hogy az angyalok egyharmada bukott angyallá lesz a Biblia beszámolója szerint. Akár csak Absolon történetében, ott is nagyon sokan vannak, akik fellázadnak a király ellen, teljes mértékben mennek vakon a vesztükbe, nem gondolnak bele a lehetséges következményekbe.
A pokol Jézus beszámolója szerint nem az embereknek készült elsősorban, hanem a Gonosznak és a vele lázadó angyaloknak. Természetesen annak ellenére, hogy a pokol nem emberek számára készült, mégis lesznek sokan, akik a pokolra jutnak, hisz az Ördög nem csupán angyalokat bírt rá lázadásra, hanem az embereket is. Rábírta Absolont, rábírta Jóábot, rábírta Júdást, rávette a fáraót és még sorolhatnánk. Viszont ma is nagyon sok embert megtéveszt és lázadásra buzdít. Mindannyian tele vagyunk lázadással.
- lázadás Isten ellen: nem hiszek, mit nekem Isten? Kicsoda az Isten, hogy higgyek benne? A hit, a vallásosság maradi dolog, gyengéknek való…
- lázadás Isten törvénye ellen: nem teszem, nekem ne mondja meg, mit tegyek és mit ne! Hiszek Istenben, de az életembe ne szóljon bele. Majd én megmondom, hogy mi nekem a jó és mi nekem a rossz. (Ádám és Éva lázadása mindannyiunk lázadása)
- lázadás Isten teremtési rendje ellen: nem dolgozom, inkább lottózom, gyorsan akarok meggazdagodni. Nem követem azt a nemet, amiben születtem, szeretném saját magam eldönteni, hogyan élek. És még sorolhatnánk. Minden lázadás, ahogyan láttuk a legelső lázadás esetében, a büszkeségben gyökerezik, amikor az egyén elkezdi Isten helyett önmagát imádni, amikor arra jön rá, hogy tulajdonképpen Ő is lehet saját maga istene.
Élt két testvér, akik nagyon szerették egymást, sokat voltak együtt, együtt nőttek fel. Az egyik sikeres ügyvéd lett, nagy nevet szerzett magának. A másik testvér pedig farmer lett, gabonatermesztéssel, állattartással foglalkozott. Egyszer meglátogatta az ügyvéd a földművelő testvérét és ezt mondta neki: Testvérem, meddig túrod még a földet? Mi lesz így veled? Ki fog így megemlékezni rólad? Nézz meg engem, sikeres ügyvéd vagyok, ügyvédi irodámnak a nevét mindenki ismeri a városban, rólad pedig nem hallott senki! A farmer elkezdett a búzamezők felé tekinteni és ezt mondta: Látod a kalászokat? Amelyik üres, nagyon fennhordja az orrát, de amelyiknek van tartalma, az képes meghajolni. Így van ez az emberrel is, így van ez veled is és velem is. Egyikünk nagyon egyenesen, fennhéjázóan áll, de ez ürességre utal, másikunk pedig képes meghajolni a másik előtt, ez pedig belső tartalomra utal. Az ügyvéd nem tudott mondani semmit és többet nem beszélt így a testvérével.
Lázadás… Mindannyiunk lelkének sajátja. Mindannyian lázadunk. Van, aki közülünk olyan, mint Absolon: kimondja lázadását, szembe megy nyilvánosan a királlyal. Vannak közöttünk olyanok, akik nem kimondottan lázadnak, mint Jóáb. Ő nem mert nyilvánosan szembe menni a királlyal, de szívében ugyanolyan indulat volt, mint az Absolonéban. Vannak olyanok is, mint Ahitófel, aki szintén lázadt, és ebből fakadó agresszióját nem a király ellen, nem Absolon ellen, hanem önmaga ellen élte ki, felakasztotta magát. Viszont szívének indulata ugyanolyan volt, mint Absoloné.
Dávid mégis keservesen gyászolja gyermekét, mert fontos neki. Ebben a Dávidban kiábrázolódik a kegyelmes Isten, aki szereti a lázadó gyermekeit és helyettük hal meg. A tékozló fiú történetében is ezt az atyai szeretetet látjuk. Isten nagyon szereti lázadó gyermekeit és visszavárja őket. Visszavárja őket, mert értékesek számára.
„Nézd, a rossz világnak, csak fullánkja van, Drága csak nekem vagy fiam, fiam!” (Ott a messze földön c. ének)
A lázadók halálát hallja az alázatos Isten, akinek halálában minden lázadónak van lehetősége megmenekülni. Veled mi lesz? Ámen.
UTÓIMA: Uram, meg kell vallanunk előtted, hogy lázadók vagyunk. Lázadunk lényed, szavad, rendeléseid ellen. Egész életünk arról szól, hogy ellenségeiddé tesszük magunkat. Bocsátsd meg nekünk, hogy ilyeneket teszünk. Arra kérünk, hogy változtasd meg lázadó szívünket. Tisztítsd meg a látásunkat, hogy megláthassuk: Te vagy az Isten, mi pedig teremtményeid, akiket nem sanyargatni, gyötörni akarsz, hanem drágának tartasz bennünket, szeretsz bennünket. Légy áldott Isten! Kérünk Téged, könyörülj meg rajtunk. Kiáltunk Hozzád a járványhelyzet miatt is. Tudjuk, Urunk, hogy elbíztuk magunkat. Azt gondoltuk modern emberként, hogy mindenre képesek vagyunk és semmi sem állíthat meg bennünket. Be kell látnunk, hogy védtelenek vagyunk ezzel a láthatatlan ellenséggel szemben. Add Urunk, hogy ebben a helyzetben még inkább meg tudjuk hajtani magunkat előtted és lehessünk alázatos gyermekeid. Jézusért kérünk, hallgass meg bennünket! Ámen.
