Lekció: Ézsaiás 56: 1-12; 57: 1-2
Textus: Lukács 19: 45-48
„Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: Meg van írva: ’Az én házam imádság háza lesz’, ti pedig rablók barlangjává tettétek. Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.”
Kedves Testvérek!
Egyszer két jó barát beszélgetett és valahogyan szóba került az imádság kérdése. Mondja az egyik a másiknak:
- Fogadjunk ezer forintban, hogy nem tudod kívülről a Miatyánkot!
- Há, há! Azt gondolod, hogy ennyit sem tudok! Fogadjunk és csak figyelj! Azzal el is kezdte mondani a Miatyánkot. Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám, egész éjjel vigyázz reám! A másik megdöbbenve nézett, majd ezt mondta:
- Nem gondoltam, hogy tudod, itt van az ezres...
Ezzel a kis humoros történettel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy sokszor mennyire elhanyagolt, elfelejtett és kihagyott dolog az életünkből az imádság. Holott, a keresztyén életnek egyik legfontosabb gyakorlata kellene legyen.
Az imádság az élő Úrral való kapcsolattartás lehetősége. Ezzel a lehetőséggel nem minden ember él, de minden ember élhet. Ézsaiás próféta azt a jövőt vizionálja, hogy Isten népe imádkozó nép lesz, az istentiszteleti helyszínek elsősorban nem prédikáló állomások, nem bulihelyek, nem szórakoztató központok, nem programajánló szervezetek, hanem az imádság, az Istennel való kapcsolattartás helyszínei. Ezért űzi ki az árusokat Jézus a jeruzsálemi templomból ezt az ézsaiási szakaszt idézve.
Jézus megdöbbenve látja a jeruzsálemi templomban, hogy mennyire átvette a templomban az imádság helyét minden egyéb. Ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor Jézus Krisztus hasonló módon cselekedne ma is a gyülekezeteinkkel, hisz a gyülekezeteinkben, alkalmainkon, életünkben mindenre van időnk, csak az imádságra nem. Mindenre sor kerül a gyülekezetekben, csak az imádságra nem. Ennek sokféle oka van, de az okok feltárása nem fogja árnyalni azt az eredményt, ahogyan az imaéletünk szénája áll: rosszul.
Gyülekezetünkben is az imaalkalmak látogatása elég gyenge. Feszültek vagyunk, nem tudjuk megszólítani Istent, furcsán érezzük magunkat közösségben. Egyrészt nem gyakoroljuk a belső szobánkban az imádságot, ezért nem tudjuk gyakorolni közösségben. Másrészt pedig erre vezethető vissza az is, hogy a közös imádságot is sokszor a saját céljainkra akarjuk használni.
Viszont elkerülhetetlenül imádkoznunk kell, ha kapcsolatba akarunk kerülni Istennel. Mégis, hogyan tegyük ezt? Erre keressük a választ közösen az istentiszteleten a Biblia alapján.
A 65. zsoltár így beszél Istenről: „Téged illet a dicséret, ó, Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. Te hallgatod meg az imádságot, hozzád fordul minden ember.”
Isten egy imameghallgató Isten, olyan transzcendens hatalom, aki odafigyel és meghallgatja teremtményei kiáltását. Tehát az imádságnak nagyon is van értelme, nagyon is van eredménye, mert az ige egyértelműen tanít bennünket, hogy Isten meghallgatja az imádságot. Előtte vannak a mi kéréseink és nem értelmetlen beszélni vele.
Persze rögtön felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy miért Istennek beszélni a gondjainkról, ha már Ő úgy is tud rólunk mindent. Sokan ezért szokták az imádságot kissé háttérbe szorítani: miért beszéljek Istennek olyan dolgokról, amelyekről már úgy is tud.
Nem azért akarja az Úr az imádságodat, mert nincsenek elég információi rólad. Ő a mindenható, szuverén Úr, aki mindent tud rólad és mindenkiről. Viszont azt is tudni szeretné, hogy el akarod-e mondani, fordulsz-e hozzá a problémáiddal?
Isten tudása nem egyenlő az Ő cselekvő hatalmával. A Biblia számos példáján keresztül látjuk, hogy Isten tudja, mi a helyzet népével, szolgáival, de cselekvése akkor történik meg, amikor népe, szolgái megalázzák magukat, és úgy kiáltanak Hozzá! Ő nem feledkezik meg rólunk, Ő ismeri minden gondunkat, bajainkat, de vajon mi nem feledkezünk-e meg róla? Nem feledkezünk-e meg arról, hogy hozzá kiáltsunk?
Az imádság egy bensőséges, személyes kapcsolattartás az Istennel. Egy közvetlen, gyengéd kapcsolat. Az imádság nem valóságos, ha a Károli biblia nyelvezetével beszélünk az Istenhez. Ezért tanítja Jézus a tanítványait imádkozni, de egy különleges, bensőséges, közvetlen módon.
Az imádság olyan, mint amikor a gyermek megszólítja édesapját. Ezért kezdődik így az Úr imádsága: Mi Atyánk! Már rögtön ebben a megszólításban két dolgot látunk: egyrészt a keresztyének nem elkényeztetett egykék, hanem testvérei sok más keresztyénnek. Ezért mondja Jézus, hogy Mi Atyánk.
Másrészt Jézus arra tanít, hogy Isten nem egy távoli hatalmasság, hanem Atyánk. Apánk, atyácskánk, apukánk. Jézus minden imádságában apjának szólítja Istent, kivéve egy alkalmat, amikor a kereszten kiált.
Talán emiatt is állunk hadilábon az imádsággal, mert akarva akaratlanul Istenre rávetítjük azt a képet, amely a saját apánkról él bennünk. Sajnos sokatoknak nincsenek jó emlékei az apjukról. Talán nem is volt apád, vagy jelen volt, de soha nem történt köztetek semmi. Talán egy agresszív, abuzív, lelketlen apád volt, akire nem szívesen emlékszel vissza. Ugyanakkor lehet, hogy önfeláldozó, kedves, drága édesapád volt/van, akinek sokat köszönhetsz, aki sokat tett érted.
De nagyon fontos ezt tisztáznunk, hogy Isten nem olyan, mint a biológiai apád. Ő más, Ő a Te Atyád, aki megváltott, aki sokat tett érted, aki képes volt emberré lenni érted, hogy Te megmenekülhess. Ő kész volt mindent feláldozni érted. Ő jót tervezett felőled, figyelni akar szavadra, meg akar menteni, át akar formálni. Azt akarja, hogy személyes kapcsolatban légy vele!
Ezért az imádságra ne úgy tekintsünk, mint egy kötelező gyakorlatra, mint egy magasztos szavakból álló vallásos cselekedetre, hanem úgy, mint egy bensőséges kapcsolatra.
Ide kapcsolódik egy töréténet egy férfiről, aki rákban haldoklott. A beteg lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el és imádkozzon az apjával. Amikor megérkezett látta a pap, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával volt feltámasztva és az ágya mellett ott volt egy üres szék. A pap azt gondolta, hogy már korábban értesítették a beteget az érkezéséről.
- Biztosan már várt rám - szólt a pap. - Nem. Kicsoda maga?- kérdezte a férfi. - Én vagyok az új segédlelkész a parókián. Biztosan tudta, hogy jövök. - Ja, hát igen, itt van ez a szék - szólt az ágyához kötött férfi. Bezárná az ajtót? - kérte meg a papot, aki kicsit értetlenül ugyan, de teljesítette a kérést.
- Ezt sosem mondtam senkinek, még a lányomnak sem, de egész életemben sosem tudtam, hogyan kell imádkozni. A vasárnapi istentiszteleten hallottam a lelkészt beszélni az imádkozásról beszélni, de olyan magas volt nekem, hogy nem értettem. Aztán feladtam minden próbálkozást, míg egy nap - úgy 4 évvel ezelőtt - a legjobb barátom azt mondta nekem, hogy az imádkozás egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre és egy másikat tegyél magad elé és hit által lásd Jézust magad előtt a széken! Jézus azt mondta, hogy "Én veletek leszek minden napon a világ végezetéig", tehát beszélj hozzá, figyelj rá, úgy ahogy most velem teszed. Így aztán kipróbáltam ezt és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok, mert a lányom, ha meglátná, hogy egy üres székhez beszélek vagy idegösszeroppanást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába.
A lelkészt nagyon meghatotta a történet és bíztatta az öreg férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele és visszament az otthonába. Két nappal később este felhívta a férfi lánya a lelkészt, hogy elmondja édesapja aznap délután meghalt.
- És békésen távozott? - kérdezte a lelkész. - Igen - válaszolta a nő. Délután 2 óra körül elindultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a boltból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa. Igazából több, mint furcsa, olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból és a fejét az ágy melletti székre hajtotta.
Ez a beteg ember megértette azt, hogy az imádság Jézus Krisztussal egy bensőséges kapcsolat. Van-e ilyen bensőséges kapcsolatunk az Úrral? Tudjuk-e odahajtani a fáradt fejünket az Ő jelenlétére?
Tehát az imádság az az Isten megszólítása. Egy közvetlen, személyes kapcsolattartás az Úrral, amely által kommunikálhatok Vele. Ennek a kapcsolattartásnak viszont vannak lelki, spirituális értelemben vett keretei, amelyek lehetővé teszik, hogy az imádságaink meghallgatott imádságok legyenek. Nézzük, mit tanít az imádság „szabályairól” az ige!
„Ezt mondja az Úr: Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jót, amelyet megígértem, és visszahozlak benneteket erre a helyre. Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam. Megengedem majd, hogy megtaláljatok – így szól az Úr –, és jóra fordítom sorsotokat: összegyűjtelek titeket minden nép közül; mindenhonnan, ahová csak szétszórtalak – így szól az Úr –, és visszahozlak erre a helyre, ahonnan fogságba vitettelek titeket.” (Jeremiás 29, 10-14)
Nagyon szépen látszik Jeremiás próféta könyvében, szavaiban, hogyan működik az imádság az Isten lelki, spirituális rendjében. Mert ahogyan a természetben van rend, vannak állandók, vannak törvények, amelyek nem változnak, a spirituális értelemben vett világban is vannak törvényszerűségek, amelyeket nem léphetünk át.
Istennek terve van a fogságban lévő népével. Az a terve, hogy népének jó dolga legyen, hogy szabadok legyenek. Istennek van konkrét ígérete is, hogy hetven esztendő után meg fognak szabadulni. De ahhoz, hogy ez a terv valóra váljon, hogy ez az ígéret beélesedjen, szükség van arra, hogy a nép őszintén, egy szívvel és egy lélekkel kiáltson az Istenhez. Terv, ígéret, imádság. Ezt az isteni rendet Dániel is megérti a fogságban és azért imádkozik olyan szenvedélyesen, olyan mélyen, olyan hittel, olyan erővel, hogy ez meg is történjen.
Istennek van terve az életeddel. Azt akarja, hogy jó dolgod legyen. Istennek van ígérete az életedre, hogy megvált Jézus golgotai keresztje árán, kivált a bűnös állapotodból. És az Ő terve és ígérete akkor válik élessé, valósággá a földi életedben, ha tiszta szívből megszólítod Őt!
Mert a keresztyén élet nem a keresztséggel kezdődik, a keresztyén élet nem a konfirmációval kezdődik, mert a keresztyén élet nem a református felmenőkkel kezdődik. Sőt a keresztyén élet még nem is a teológia művelésével kezdődik, hanem azzal, hogy valaki a Szentlélek által felismeri az Isten tervét és ígéretét az életére nézve a golgotai kereszt által és őszintén, tiszta szívből segítségül hívja az Urat!
Kedves Testvérem!
Mondd, meddig akarod még „blokkolni” az életedben az Isten tervét, ígéretét? Mondd, meddig akarod elkerülni azt, hogy végre hittel, őszintén, tiszta szívből odaborulj a kereszt alá és azt mondd: Uram, te jót terveztél az életem felől, te nem a lelki halálomat, hanem életemet akarod! Te megígérted, hogy mindaz, aki segítségül hívja a nevedet, üdvözül. Én szeretnélek most segítségül hívni, jöjj az életemre, légy az én megváltóm, szabadíts meg!
A homokkerti gyülekezetünkben is nagyon igaz ez a hármas rend, amelyet itt olvashatunk Jeremiás könyvében. Istennek az az akarata, hogy az emberek a Homokkertben is megtérjenek. Efelől nincs kétségem. Ő jót tervezett az emberek élete felől. Akkor, amikor elkezdtem a szolgálatomat, Isten megígérte, hogy ez a kert gyarapodni fog, hogy ez a közösség naggyá lesz, erőssé lesz. Az Úrnak ez az áldás a terve.
Vajon mi, akik a gyülekezetet alkotjuk, akarjuk ezt? Igazán együtt dobban a szívünk az Úrral? Igazán az van a szemünk előtt, hogy a gyülekezet növekedjen, hogy emberek itt valóban megtérjenek, megújuljanak? Akarjuk, hogy az Isten terve, az Ő ígérete valósággá legyen? Ha igen, akkor miért „blokkoljuk” azt, hogy nem könyörgünk hozzá szívből, kiöntve lelkünket Őelé?
Mert nagyon sokszor azt tapasztalom saját magamban és másokban is, hogy elveszítjük a fókuszt. Mindennel foglalkozunk, csak éppen a fontos dolgokkal nem. Mindenre van időnk, csak szívből könyörögni nem.
Tehát az Isten valóságában az imádság működése ez, Ő jó tervezett felőled, felőlünk. Ő ígéretet tett felőled, felőlünk. Vajon szívből könyörgünk, hogy ezen terve és ígérete beteljesedjen?
„Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam. Megengedem majd, hogy megtaláljatok – így szól az Úr –, és jóra fordítom sorsotokat”
A másik nagyon fontos törvényszerűség az imádságban, hogy az imádkozó és az imádság nem válhat el egymástól.
„Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit csak kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte.” (1 János 3, 20-21)
„Ha álnok szándék lett volna szívemben, nem hallgatott volna meg az Úr.” (Zsoltárok 66, 18)
Isten nem hallgathatja meg az imádságot, ha életünk össze van kötve megtűrt bűnökkel. Isten nem hallgathatja meg azt az imádságot, amely csupán sértődésből, elégedetlenségből, szeretetlenségből fakad.
Az Úr akarata az, hogy a gyülekezetünk, a Te életed háza, imádság háza legyen. Keresd Őt, szólítsd meg személyesen, szeretettel, közvetlenül, tiszta szívből és meg fogod tapasztalni tervének, ígéretének megvalósulását az életedben. Ámen.
