Lekció: Lukács 24, 13-35
Textus: Lukács 24, 29
„De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon.”
Kedves Testvéreim!
Jézus Krisztus valóban feltámadt! Ezt a tényt erősítik meg az evangéliumi beszámolók és az a folyamat, amelyet a világban elindított a feltámadás valósága. Az evangéliumok egyrészt sok tekintetben ugyanazt mondják a feltámadásról, de sajátos történeteket is megosztanak a bibliaolvasókkal. Ilyen sajátos története Lukács evangéliumának az emmausi tanítványok esete. Ilyen sajátos elbeszélése Jánosnak Tamás hitetlensége vagy Péter találkozása Jézussal.
Az emmausi tanítványok ketten voltak, egyiket közülük meg is nevezi Lukács, Kleopás volt a neve. Ennek minden bizonnyal az volt a jelentősége, hogy Lukáccsal is Kleopás oszthatta meg ezen tapasztalását, másrészt pedig egy ismert személy lehetett az első gyülekezetekben, így bárki meg tudta kérdezni magát Kleopást az átélt eseményekről. Minden bizonnyal számtalanszor megosztotta ezen bizonyságtételét, amelyet a feltámadott Krisztussal kapcsolatban tapasztalt meg.
Az emmausi tanítványok a nagypénteki események után, vasárnap elindulnak hazafelé Emmausba. Jézus Krisztus, a mester, akit addig követtek, akiben reménykedtek váratlan módon, erőszakos halállal meghalt. Nincs már okuk Jeruzsálemben maradni, nincs már értelme bármit is tenni. Reménységük tárgya elveszett, marad minden a régiben. Ezzel együtt teljesen zavarodottak, szomorúak, kavarognak bennük az események, az igék, el sem tudják képzelni, hogyan lesz tovább az életük, hisz mindent Jézusra tettek fel.
Annyira bíztak benne, hisz nagy ereje volt. Csodákat művelt, szavára ezrek mozdultak meg, megszaporította az ételt, gyógyított, az egész zsidóság felindult jelenléte által és azt gondolták, hogy ezt követően jöhet majd a felszabadulás az elnyomó idegen hatalomtól. De nem ez történt. Jézust elfogták, megverték, megkorbácsolták, megfeszítették és szégyenletes, agresszív módon halt meg.
Bizonyára ismerős előttünk is ez a lelki állapot, amely úgy írható le, hogy az ember össze van zavarodva. Volt egy képe ezeknek a tanítványoknak, egy reménysége, egy meggyőződése és az elmúlt napok történései azzal teljes mértékben ellentétes módon történtek. Össze voltak zavarodva az ellentmondásos események miatt. Másrészt gyász is volt bennük, hisz a Mestert, akihez olyan sokféle módon kötődtek, akire felnéztek, akivel kapcsolatban voltak, aki az ő személyes életükben is tehetett csodákat, adhatott testi vagy lelki gyógyulást, elveszítették. Meghalt, nincs már velük. Harmadrészt ott volt bennük a jövőtől való félelem is. Vajon mit fognak ezután csinálni, hogyan folytatódik az életük? Vajon őket is elkezdik üldözni, majd mindenkit elővesznek, aki valamelyest szimpatizált Jézussal?
Teljesen nem értették, hogy mi történt, össze voltak zavarodva, szomorúak, idegesek voltak, nem volt reményük.
Ebben a lelki állapotban menetelnek hazafelé. És egyszer csak melléjük szegődik egy idegen. Ez egyáltalán nem volt rendkívüli dolog. A viszonylag forgalmas úton rengetegen sétálhattak hazafelé Jeruzsálemből, hisz ünnep volt. Jézus Krisztus volt ez a harmadik idegen, aki először csak melléjük szegődik, hallgatja beszélgetésüket.
Valami miatt nem ismerik fel. Az ige beszámolója szerint valami akadályozta a látásukat. Érdekes ez a jelenség a feltámadás utáni történetekben, hisz Mária is a kertésznek nézte Jézust és az emmausiak sem ismerik fel a mesterüket. Meg kell látnunk ebben Jézus Krisztus hatalmát, hogy Ő annak mutatja meg magát, akinek akarja. Akkor mutatja meg magát, amikor akarja. Olyan módon mutatja meg magát, amilyen módon akarja, hisz Ő a feltámadt, szuverén, hatalmas Úr, akire nézve minden teremtetett mennyen és földön. Olvassuk is ezt korábban Lukácsnál: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Lukács 10, 22)
A történetet összességében szemlélve itt az a magyarázati lehetőség is adódik, hogy Jézus Krisztus nem a csodát akarta először megmutatni az emmausi tanítványoknak, hanem az igét akarta magyarázni nekik, hogy végre helyére kerüljenek a dolgok az életükben. Mert ha azonnal felismerik Jézust, akkor olyan szinten öntötte el volna őket az öröm és mindenféle érzelem, hogy ugyanabban a hitbeli állapotban maradtak volna, mint azelőtt. De nézzük is, hogy mi jellemezte ezt a beszélgetést?
Először ugye Jézus Krisztus menetel velük, hallgatja őket, majd kérdez. Kérdez, mintha nem tudna semmit. Nem azért kérdezi, mert nem tudja, hanem azért kérdezi, hogy a tanítványok szájából hallja a történéseket, ők hogyan élték azt meg.
Jézus Krisztus csodálatos tanácsos. A belső zűrzavar elsődleges megoldása ott van, amikor azt valaki el tudja mondani, ki tudja beszélni magából. Az emmausiak mondták is szépen, csak úgy jött belőlük az élmények, érzések, csalódások sora. Jézus Krisztus meghallgatta őket, odafigyelt rájuk és akart nekik segíteni.
A tanítványok beszámolójából teljes mértékben kijön az, hogy Jézus Krisztust csak részlegesen ismerték. Nem figyeltek oda arra, amit éveken keresztül mondott haláláról és feltámadásáról. Nem figyeltek oda, hogy mit mondtak az ószövetségi iratok a messiásról. Ők csak a saját meggyőződésük szerinti igerészeket fogadták el. Mondhatjuk azt, hogy csak részlegesen figyeltek az akkor meglévő igékre, ígéretekre. Nem volt a lelkükben hely egy olyan messiásnak, amelyről az ószövetség bizonyságot tett. Nem vették figyelembe az igének a teljességét, nem vették észre, hogy az egész ószövetség Krisztusra és az áldozatára mutat, mert a szemüket, az igeolvasásukat teljesen beszűkítette a saját meggyőződésük és ezen meggyőződésükön keresztül értelmezték az írásokat.
Jézus Krisztus viszont elmagyarázza nekik az egész ószövetséget, az egész evangéliumot, nem csupán annak részeit, mert az igének a részleges elfogadásában nincs élet, hanem csak zűrzavar és halál. Minden bizonnyal elmondta a tanítványoknak először is Mózes könyvéből a csodálatos ígéreteket Jézus, amely már több mint ezer évvel azelőtt le volt írva. „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (1 Mózes 3, 15)
Bizonyára megmutatta nekik a törvényből, hogy az Isten rendjében a bűnért mindig áldozatot kell bemutatni. Hisz ez történt Káin és Ábel esetében is, Isten azt az áldozatot fogadta el, ahol vér folyt, mert a bűnért élettel kell fizetni. „Prófétát támaszt majd testvéreid közül Istened, az Úr: olyat, mint én – őreá hallgassatok!” (5 Mózes 18, 15)
Bizonyára szóba került Ézsaiás próféta könyvének az 53. fejezete is, ahol a próféta egy szenvedő messiást vízionál.
A csodálatos igemagyarázó, Jézus Krisztus végig vezeti ezeket az összezavarodott tanítványokat az ószövetségi próféciákon, hogy megértsék: minden, ami történt, meg kellett, hogy történjen. Nem történhetett volna másként. Minden prófécia, minden jövendölés beteljesedett Krisztusban. Minden ige Krisztusra, a messiásra mutat, aki által van az elveszett embernek váltsága!
Milyen csodálatos látni, hogy az igemagyarázatnak van létjogosultsága. Jézus Krisztus volt az a csodálatos prédikátor, aki megmagyarázta eltévelyedett, összezavarodott tanítványainak az igei összefüggéseket. Krisztusnak az az akarata, hogy a teljes írást megismerjük, hogy felismerjük az ige által a Messiást. Ő elsősorban nem azt akarta, hogy látásban ismerjék őt fel, hanem hitben, az ige által. Tulajdonképpen velünk is ezt akarja. Nem azt akarta, hogy a szemük káprázzon, hanem hogy a szívük hevüljön!
Talán azt gondoljuk, könnyebb lenne, ha csodákat látnánk. Persze, de a belső, lelki kuszaságunk, összezavarodottságunk, részleges igeismeretünk nem oldódna meg. Ezért van létjogosultsága a gyülekezetekben az igemagyarázatnak, amely Krisztusra mutat, mert az emberek szeme meg tud nyílni, részleges igeismeretük élő reménységgé, valóságos hitté változhat.
Jézus Krisztus meg is feddi a tanítványokat, hogy miért ilyen balgák. Nem az igét hibáztatja: hát igen, tudom, nehéz az ószövetség, ne is olvassátok... stb. Nem az ige a hibás azért, ha nem olvassuk vagy nem fogadjuk el. Minden bizonnyal a mi készülékünkben van a hiba. Ott kezdődik a hívő és hitetlen ember életében a zűrzavar, amikor az igének csak bizonyos részeit fogadja el. Abban nincs élet, abban nincs vezetés, abban nincs megújulás, abban csak halál és zűrzavar van.
Ebben a közös utazásban megérkeznek a céljukhoz és a tanítványok marasztalják a titokzatos idegent, mert jelenlétében van valami különleges, valami magával ragadó, hisz egész benső valóságuk hevült az Úrért. Fel nem ismerték szemeikkel, de szívük hevült a jelenléte által. Ezért mondják: Maradj velünk, mert mindjárt este van! Olyan jó lenne még veled lenni, mert jelenlétedben a kusza életünk kiegyenesedik.
Jézus Krisztus a Te és az én életem kusza, csalódott, összezavarodott útjain is mellénk szegődik, hogy háborgó, gyászban, értetlenségben vergődő lelkünket helyre billentse. Ezt Ő az ige által akarja elvégezni. Azt akarja, hogy jelenlétében hevüljön a szíved!
Van-e hely a lelkedben egy olyan Messiásnak, aki meghalt, szenvedett és feltámadt? Van-e helyed egy olyan Jézusnak, aki nem a te elképzeléseid szerint létezik, de szeretne veled kapcsolatba kerülni? Vágysz-e arra, hogy az a belső bizonytalanság, amely nap mint nap elönti a lelkedet az életed, az Krisztusban feloldódjon? Hevüljön a szívünk az igében megjelent, szenvedett és feltámadott Krisztusnak! Ámen.
