Lekció: 1 Krónikák 23, 24-32
Textus: 1 Krónikák 23, 30-31
„Álljanak ott minden reggel, hogy hálát és dicséretet mondjanak az Úrnak, ugyanígy esténként is, és ha égőáldozatot mutatnak be az Úrnak szombatonként, újholdkor és az ünnepeken, megszabott számban álljanak állandóan az Úr előtt.”
Szeretett testvéreim!
Ha körbe nézünk most itt a templomban, vagy ha ránézünk annak a környezetére, akkor azt láthatjuk, talán mondhatom azt, hogy mindannyiunk örömére és megelégedésére, hogy minden szépen rendben van. Mindennek megvan a helye, tisztaság uralkodik a templomban és annak környezetében. Szép rendezettség uralkodik.
Ez pedig annak köszönhető, hogy a gyülekezet tagjai lelkiismeretesen végzik mindazokat a szolgálatokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ez az állapot fennmaradjon. Vannak, akik a takarításban vették és veszik ki a részüket, vannak, akik a kertrendezésében segédkeznek, vannak, akik kihelyezik vagy éppen összegyűjtik a perselyeket. Vannak, akik gyönyörűen kísérik az énekeket. Mások az úrvacsoraosztás előtt vagy közben segédkeznek, megint mások az énekkar tagjaiként imádkoznak kétszer az Istenhez (hiszen tudjuk, hogy aki énekel az kétszer imádkozik). De számos módon lehet szolgálni vagy szolgálatot végezni a gyülekezet közösségében, ez csak néhány példa volt ezek közül.
Mai igénken keresztül azt láthatjuk, hogy a gyülekezet közösségében, a jeruzsálemi templomban és a templom körül már az ószövetség emberei is végeztek szolgálatot. Az igeszakaszunk egészen konkrétan a léviták feladatairól számol be, akik egy új helyzetbe kerültek azzal, hogy a jeruzsálemi templom meg fog épülni. Új helyzetbe kerültek, mert eddig a szent sátor körül végezték a szolgálatot, azonban a templom megépülésével Áron fiai, tehát a papok mellett kaptak feladatokat.
Új feladatkörük van. Segédkezniük kellett a tésztagyúrásnál, az udvarok tisztántartásánál, az áldozatok bemutatásánál és még sorolhatnánk a különböző feladatköröket. Azonban van egy olyan ige, ami túlmutat ezeken a szolgálatokon, túlmutat a lévitáknak szóló feladatkörökön, és rendelkezéseken ez pedig így hangzik: ,,Álljanak ott minden reggel, hogy hálát és dicséretet mondjanak az Úrnak, ugyanígy esténként is...”. Minden reggel és minden este az Isten előtt kellett állnia a lévitáknak.
Mindez azért mutat túl magán kedves testvéreim, mert ez a mi Isten előtti életünk és szolgálatunk egyik sarokpontja kell, hogy legyen. Örömteli és nagy áldás az, amikor a hívő életét is bekeretezi az Istennel töltött idő, mert ez azt jelenti, hogy reggel vele ébredünk, igeolvasással indulunk, este hozzá térünk vissza, s álomba merülésünk előtt is Isten előtt vagyunk. Ez pedig kijelöli szeretett testvéreim a kereteket, életünk támpontjait. Ha minden reggel úgy kelünk fel, hogy nem mással indítunk, hanem az Isten előtti megállással.
Úgy ahogyan azt három éves koruktól fogva a vallásos zsidó gyermekek is teszik, akik azt imádkozzák minden reggel: ,,Hálát adok neked élő király, hogy visszaadtad nekem a lelkemet.” – magyarán, hogy adtál lehetőséget arra, hogy ezt a napot elkezdhessem, és elindulhassak a dolgomra, akkor a nap menete is megváltozik szeretett testvéreim. Mert ez a napközbeni időre is hatással van. Elindít mindez egy másik úton, a mindennapi teendők közben és mellett, a szüntelen imádkozás és az Istennel való kapcsolattartás útján. Nem véletlen az szeretett testvéreim, hogy egy néhány évtizeddel ezelőtt, legalábbis a mi vidékünkön, ahol én születtem úgy volt, hogy az emberek reggel elindultak a mezőre ásóval, kapával és kitudja mivel a kezükben, megálltak a templom előtt, kint letették mindazt, ami a kezük ügyében volt, bementek a templomba és imádkoztak a mindenható Istenhez. Mindezek után indultak el a mezőre dolgozni, majd hazafelé, a munka végeztével, amikor már esteledett újra lerakták a kapát, kaszát, és újra betértek a templomba imádkozni és csak ezután tértek haza.
Megélték azok az elődeink, annak idején annak a latin mondásnak a mondanivalóját, ami a Debreceni Református Hittudományi egyetem belső homlokzatán is áll: Orando et laborando. Imádkozva és dolgozva. Így kezdődik minden. Ez a helyes sorrend. Először meg kell állni az Isten előtt szeretett testvéreim és utána kell következnie minden másnak.
De első sorban nem azért, mert Istennek szüksége van ránk, hanem azért, mert nekünk van szükségünk az Istenre. Szükségünk van arra, hogy megszólítsuk, hogy elővegyük az Ő igéjét, és az élet vizévé váljon bennünk. Szükségünk van arra, hogy elkérjük tőle az adott napra az erőt, a türelmet, az ő segítségét. Szükségünk van arra, hogy felkészüljünk lelkileg is ott az Ő jelenlétében mindarra, ami az adott napon ránk vár. Azért szeretett testvéreim, mert ha így teszünk akkor, ahogyan arra már egy néhány mondattal ezelőtt utaltam is, kapcsolatba kerülünk a teremtő és gondviselő Istennel. És könnyen lehet, hogy az aznapra kijelölt igeszakaszban olvasunk olyat, ami később erőt ad, bíztat, megsegít, vigasztal, vagy éppen figyelmeztet. De ehhez oda kell fordulnunk hozzá, hogy meghalljuk az ő szavát.
Azért kell ezt egyre többet gyakorolni és hozzá szokni szeretett testvéreim, mert így tudunk eljutni mi magunk is abba a lelkiállapotba, hogy ott álljunk Isten előtt, hálával és dicsérettel a nap végén, úgy ahogyan azt a lévitáknak is kellett tennie. Aki tud hálát és dicséretet mondani az Úrnak, az bizonnyal meg is hallotta az Ő üzenetét. Az bizonnyal megtapasztalt valamit abból, hogy mit jelent az Istennel járni ebben az életben. Mert aki valóban rá meri bízni magát az Istenre, hittel ki tudja mondani, hogy ,,legyen meg a te akaratod...” – az tudja elfogadni a jót és a rosszat is az ő kezéből, és valami olyasmit tapasztal meg az Isten mellett, amit elmagyarázni nem igazán lehet, csak átélni és megérezni.
Azonban fontos látnunk azt is kedves testvérek, hogy az Isten előtt való megállást, imádkozást, igeolvasást, nem lehet rendszertelenül, hébe-hóba tenni. Pontosabban lehet, csak nem érdemes. Hanem rendszeresen, kitartóan, folyamatosan kell mindezt tennünk. Az ige szavával élve: mindig. Ez pedig nem egyszerű, de talán ezt mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy mennyire nehéz sokszor összeszedni a gondolatainkat az Isten előtt. Megállni előtte akár egy percre is, vagy a nap végén, amikor fáradtan lefekszünk az ágyunkba, és mire oda kerülnénk, hogy megszólítjuk az Istent, már el is nyomott bennünket az álom.
Nem egyszerű mindez és sokszor nagyon nehéz is. Folyamatos munkát, erőfeszítést igényel a részünkről, hogy meg tudjuk harcolni Pál apostol után szabadon az imádságnak, a bibliaolvasásnak a nemes harcát az életünk miatt. Mert ha valaki tudja tartani ezt a rendet az életében, tud ragaszkodni ehhez a kerethez, ami a mi Istenünkkel kezdődik és vele végződik, az valóban olyan lesz, ahogyan azt az első zsoltár is mondja: ,,mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.”
A lévitáknak ott kellett állni az Úr előtt, hogy magasztalják Őt. Nekünk pedig Krisztus által nem kötelességünk, hanem boldog lehetőségünk, hogy az Úr elé álljunk minden reggel és este, megtapasztalva azt, amiről a nagy német teológus Bonhoeffer így vall: „velünk az Isten, minden reggel, este, és minden új napon bizonnyal velünk!”
Szeretett testvéreim!
Reggel és este, imádkozva és dolgozva, hálával és dicsérettel lehet nekünk megállnunk az Isten előtt. Van rá lehetőségünk. Így lehet élni az életünket, a mindennapokat. Ezt nem muszáj, nem is kell, hanem lehetőségünk van rá. Éljünk ezzel a lehetőséggel, ragadjuk meg a vele való találkozásnak az alkalmát minden új nap alkalmával, annak reggelén és annak estéjén. Azért, hogy tudjuk mi is vallani az ének szavával: ,,Áldó hatalmak oltalmába rejtve/Csak várjuk békén mindazt, ami jő./Mert Isten őriz híven reggel, este,/Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.” Így legyen! Ámen.