LEKCIÓ: János 12, 30
TEXTUS: „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” Efezusi levél 6,12
Kedves testvérek! Böjtöt ünneplő szeretett gyülekezet!
Mi az élet? Ki az élet? Ezekre az alapvető emberi kérdésekre sok tudomány, sok irányzat és minden vallás megpróbálta már megadni a választ. De nemcsak a tudományos, vagy éppen vallási területen hangzanak el ezek a kérdések, hiszen, ahogyan az előbb már elhangzott, a mindenkori ember kérdései ezek. Magunk is feltettük már magunknak: mi végre vagyok itt, mi a célom, mi a feladatom, ki vagyok, miért ide születtem, miért így nézek ki, mit jelent az, hogy nevem van? Stb. A keresztény ember életében természetesen világossá kell válnia annak, hogy a helyes kérdés az: ki az élet? A válasz pedig nem más, mint az, hogy Jézus Krisztus. És ennek nemcsak berögzött mondatoknak kell lennie, hanem életformának, életvitelnek. Hiszen aki a szó valóságos értelmében keresztyén, annak, ahogyan Pál fogalmaz: az élet Krisztus.
Persze ezen felül vannak még megfogalmazások, amelyek megfogalmaznak bizonyos igazságokat, és ma böjt második vasárnapján az egyik ilyennel szeretnék foglalkozni, mégpedig azzal, hogy az élet folyamatos küzdelem, vagy folyamatos harc.
Hiszen harcolunk a gyásszal, harcolunk a betegségekkel. Küzdünk az elismerésért, a jobb pozícióért. Küzdünk a magas kamatú hitelekkel, küzdünk az egyre elvilágiasodó és a liberális szellemiségben már a mélységek mélységébe süllyedő társadalomban. Küzdünk a szomszéddal, hogy kinek fütyül a madár, vagy, hogy jó lett-e kimérve a telekhatár. Küzdünk saját magunkkal, hogy jó-e a megjelenésünk, az image-ünk, küzdünk az elvárásoknak való megfelelésben, és egyre többen belerokkannak ezekbe a küzdelmekbe.
De vajon ez lenne a harc az életünkben? Vajon tényleg a betegséget, a hitelt, a kötekedő szomszédot, kell nekünk leküzdeni?
Itt a válasz az egyik alapigében: nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem a sötétség hatalma ellen.
Mondjam egyszerűbben, a lelki, szellemi sötétségünk ellen, a bűneink ellen kellene harcolnunk, de az ellen nem szoktunk, mert azokban jól érezzük magunkat. Nekünk amúgy sincsenek bűneink, mert nem loptunk a boltban, meg nem lőttünk agyon senkit.
Egy lelkész barátomhoz, amikor már elkezdett evangéliumot hirdetni odament a gyülekezet gondnoka, mert kezdett dolgozni a Szentlélek és kezdek rájönni, hogy igaz, az, amikor megítél az ige. Azt mondta a barátomnak: nekem nincsenek bűneim, nekem lelki igényeim vannak. Neked vannak bűneid testvérem? Vigyázz, be az legyen a válaszod, mint a sokaknak, hogy hát persze mindenkinek vannak, aztán úgy is maradnak, mert ezzel megnyugtatod magadat, hogy más sem jobb, mint te. Válaszoltál már erre a kérdésre egyszer is őszintén?
Most megrendült az én lelkem mondja Jézus, látva, hogy micsoda áldozatot kell hozni Neki a bűneinkért. Az a baj testvérek, hogy a bűneink láttán Jézus szokott megrendülni nem mi. Jézus egy olyan küzdelmet vállat az életünkért (nem énértem hallatszott ez a hang, hanem tiértetek), ami az életébe került, minket meg ez a küzdelem nem érdekel. Vannak fontosabb küzdelmeink is, nekünk meg kell torolni a sérelmeinket, mert nem csalódhatunk a genetikánkban, hát az egyik felmenőnk sem hagyta magát, akkor sem, ha nem volt igaza. Mi már csak megmutatjuk, hát bennünk olyan vér csörgedezik, hűnek kell lennünk a nevünkhöz. Nehogy már a féjemé, vagy a feleségemé legyen az utolsó szó, az édesanyám, az édesapám, nem erre tanított. Csak megmutatom, hogy én nagyobb lelki sebet tudok ütni, mint a másik. Rendüljön csak meg ő. Vagy mi nem érünk rá Jézus dolgaival foglalkozni, mi pénzt keresünk, az pedig a Hofi slágerrel élve: fárasztó sportág, pihenni közben nem lehet. Mi nem lopjuk a napot, csak a naplopóknak, meg a semmittevőknek van ideje Jézusra.
Ismerek valakit, aki még ennél is sokkal megvetőbben néz a Jézussal való kapcsolatra, egyenesen dühbe gurul, ha Jézus szóba kerül. De nagyon keservesen él a feleségével, akinek nem mellékesen évek óta kő kemény pszichés gondjai vannak, több kúra, több levél gyógyszer, és ha jól tudom már öngyilkossági kísérlet is van mögötte. Olyan sokszor eszembe jutnak, és amikor bizonyságot tettünk nekik Jézusról, akkor is eszembe jutott: olyan jó lenne, ha egyszer megrendülne és meggyógyulna, ha befogadná Jézust a szívébe, nehogy egyszer késő legyen.
Nehogy egyszer azon kapd magad testvérem, hogy bocsánatot kérnél, vagy megbocsátanál, de már nem lehet, hogy minden igyekezeteddel, kézzel-lábbal sietnél Jézushoz, hogy vegye el a bűneidet, és részesítsen az örök kegyelemben, de már lejárt az idő. A magyar belmisszió egyik kiemelkedő evangelizátora Trausch Liza azt mondta egy igehirdetésében: egyszer mindenkinek megnyílik a szeme arra, hogy a legfontosabb az életünkben Jézus és a vele töltött idő, csak nem mindegy, hogy itt teszi a földön, vagy az örökkévalóságban. Ha ismerjük a Gazdag és Lázár példázatát a Lukács evangéliumából, akkor azt is tudjuk, hogy a gazdag, amikor megérkezik a kárhozatba, a pokolba azonnal imádkozni kezd, soha addig nem tette, ott rögtön tudja itt a földön mit kellett volna csinálni, de sajnos azt a választ kapja, hogy onnan már nincs átjárás, ott már késő. Amikor azt gondolod, hogy neked a piacon, vagy a piacért kell harcolnod, vagy a hiteltörlesztéssel, vagy a szomszéddal, vagy a házastársaddal, akkor gondolj bele, hogy sokkal nagyobb harc folyik érted, az örök életedért, hogy egyszer minden elmúlik ezen a világon, nem lesz adóhivatal, meg kórház, meg bíróság, és mindenki olyan helyre és állapotba kerül, aminek soha, de soha nem lesz vége, és nem mindegy, hogy az milyen állapot lesz számodra, az örök öröm, vagy az örök szenvedés állapota.
Megrendül-e a szíved, vagy megrendül-e még a szíved, a bűneid felett? És beleremeg-e a szíved még a kegyelembe? Azt kérdezte egyszer egy beszülött egy misszionáriustól, hogy a te Jézusod az életét adta érted, ártatlanul és te nem sírsz, amikor erről beszélsz? Én mindig ott mérem le, hogy megrendülök-e még, hogy tudok-e sírni afelett, hogy milyen nyomorult az életem. És olyan hálás volt a szívem, mert éppen tegnap volt egy ilyen órám. Egy kedves ismerősöm evangelizált a nagytemplomban, meg egy nagyon hiteles keresztyén misszionárius tett bizonyságot, és olyan jó volt testvérek ez az alkalom, hogy ismét elsírtam magam, hogy milyen nyomorult vagyok, de azon is, hogy szeretem engem Jézus. Hogy mennyi ingerült dühös pillanatom volt az utóbbi időben azért, amim nincs, pedig mennyire hálás lehetek, azért amim van.
Kedves testvérek!
Én hosszú éveken keresztül úgy hirdettem az igét, hogy megpróbáltam sirattatni az embereket, az volt a lényeg, hogy engem dicsérjenek meg, hogy milyen szépen prédikáltam. Elég sokszor sikerült is, és olyan önelégült fejjel forogtam a szószéken, hogy látjátok, ez vagyok én. Amikor pedig a templomajtóban kezet fogtunk meg is dicsértek, hogy olyan jól kisírták magukat, gyönyörű volt. Egy baj volt testvérek, hogy semmi nem oldódott meg az életüken, mert nem a bűneik felett sírtak, hanem azért, mert szívbe markoló történeteket hallottak. De én örültem, mert azt gondoltam, hogy vagyok valaki. Aztán egyszer, amikor már odaadtam a szívemet Jézusnak egy istentisztelet után odajött hozzám egy asszony sírva, hogy nagyon köszöni az igét, mert ő most értette meg igazán, hogy milyen nagy bajban van az élete, hogy milyen nagy bajban van a családja, de arra is, hogy Jézus ezt képes orvosolni. Olyan boldog volt a szívem, de már Jézus drága kegyelmének örvendeztem, hogy Ő ma is ugyanúgy ment embereket, mint bármikor.
Pénteken az ifiórán elhangzott az a kérdés, hogy bizonyosan ismert bennünket Jézus időnek előtte, tudta, hogy fog verni a szívünk, hogy lesz a szemünk, a hajunk, vagy milyen személyiségek, milyen lelkületű emberek leszünk? Nagyon jó dolgokat mondtak a fiatalok, én meg most mondtam el, amiben hiszek. Mert én mindig ott döbbenek rá, hogy Jézus időnek előtte ismert, eltervezett bennünket és mindet tud rólunk, amikor elmegy egy idegen igehirdető valahova és sírva mennek oda emberek, tiszteletes úr soha nem találkoztunk, honnan tudja, hogy mi van az életemben, a családomban, honnan tudja, hogy megcsaltam a házastársamat, hogy sikkasztottam, hogy bajban van a gyermekem, hogy olyan hazugságok vannak a szívemben, hogy már magamnak sem hiszek? Nem az igehirdető ismer, hanem Jézus. Itt döbbenek rá, hogy mennyire ismer Jézus. És nemcsak ismer, hanem szeret. Megrendült ugyan, de soha nem fordított hátat. A poklok pokláig vívta a csatát, és győzött, érted és értem. Ezért nincs olyan mélység, amiből ki ne tudna menteni.
Jézus eljött erre a világra istállószagú jászolba.
Nem volt neki otthona.
Ismeri az életünket, szeret, nemcsak szeret, gyógyít, átöleli a leprást, akit az orvos is elkerül, és az meggyógyul, vagy feltámasztja a halott Lázárt, akivel már senki nem tud tenni semmit?
Esélyt ad mindenkinek
Elveszi azt, ami bánt, ami fáj, ami szégyen, amibe roskadozik, száradozik az életünk, és helyette új, örömteli életet kínál.
INGYEN!!!
Ez nem jó üzlet testvérek?
Mi pedig azt gondoljuk, ennél vannak fontosabb, megdöbbentőbb dolgaink és harcaink is ebben a világban.
Az életünknek kell megoldódnia, mert akkor az életharcainkra is egészen máshogy tudunk tekinteni. Akkor megdöbbentő lesz a bűn is, de a kegyelem is.
Egyszer egy evangelizációs hét végén egy fiatalember az úgynevezett morzsaszedegetésnél, ahol mindenki elmondta, hogy mit kapott azon a héten, így szólt: egyáltalán nem azért jöttem ide, ami itt történt. Azért jöttem, hogy megoldódjon a munkám, valószínűleg a jövő héten kirúgnak, azért jöttem, hogy végre legyen feleségem, még barátnőm sem lett, semmi nem oldódott meg, amiért idejöttem, de megoldódtam én, és már tudom, hogy Jézus vezet engem.
Nem test és vér ellen van tusakodásunk…testvérek
A böjt arra is való, hogy sírj szomorúságodban a bűneid felett, és sírj örömödben a kegyelem alatt. De ne feledd, amikor ezek miatt hullanak a könnyeid, akkor a sötétség hatalmának ereje is kezd aláhullani az életedben. Jusson eszedbe életed minden idejében ez a harc, és így vívd és álld meg Krisztusban végig a nagy tusát. Ámen