ALAPIGE: „Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. 46 Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Máté 27, 45-46
Kedves Testvérek!
A nagypéntek egy olyan nap, amelyben letekinthetünk a magány szörnyű mélységébe. Ezen a napon beletekinthetünk az Isten Fiának szörnyű magányába, szörnyű elhagyatottságába. Isten elhagyta a Fiút, mert az átkozott lett, átokká lett a bűneink miatt. Péter így fogalmaz levelében: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára,” (1 Péter 2, 24) vagy Pál a levelében: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2 Korinthus 5, 21)
Jézus Krisztus tökéletes áldozati bárány lett, hisz megtapasztalta a bűngyűlölő Isten elfordulását. Isten elfordította az arcát a bűnné lett Krisztustól, ha nem tette volna, akkor Jézus nem lehetett volna áldozati bárány.
Sötétség volt Máté beszámolója szerint. A magány sötétsége is ez. Az elhagyatottság sötétsége. Az abszolút magány, az abszolút elhagyatottság. Jézus át kellett élje, hogy elfordulnak tőle ismerősök, idegenek, hisz ábrázata nem volt kívánatos, ahogyan Ézsaiás fogalmaz. Jézusnak mégis az fájt a legjobban, hogy az Atya is elfordult tőle. Pedig Ők mindig közösségben voltak egymással.
Mit láthatunk a keresztben ma, 2021 nagypéntekjén?
- Mivel Jézus átélte a legmélyebb, legszörnyűbb elhagyatottságot, ezért nincs olyan követője, aki ugyanezt meg kell tapasztalja. Isten sohasem fog elhagyni engem, mert Fiát hagyta el énértem – fogalmaz a híres 19. századi prédikátor, Spurgeon.
A koronavírus járvány idején a magány, az izoláltság, az elhagyatottság minden téren előttünk van. Hányan és hányan küszködnek, szenvednek, vergődnek nem csupán a testi fájdalmaktól, kínoktól, hanem a mélységes lelki terhektől, leginkább a magánytól. Kedves Testvérek! Kedves Betegek! Ő sohasem fog elhagyni téged, mert már elhagyta Fiát érted! Az Atya már elhagyta a Fiút, hogy téged soha ne hagyjon egyedül!
- Ennek ellenére mégis, sok esetben azt gondoljuk, úgy érzékeljük, hogy elhagyott bennünket az Úr. Akkor, amikor a szenvedéssel, az értelmetlennek látszó halállal találkozunk, azt érezzük: elhagyott az Úr. Meggyűlölt engem, nem akar már mellettem lenni. Tanuljunk Jézustól, hogyan tesz ebben a helyzetben. Belekapaszkodik az imádságba, a kiáltásba. A szenvedő ember imádságát kiáltja az ég felé: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (22. zsoltár)
Még Jézusnak is voltak miértjei, nem csupán nekünk. De nem csupán miértje volt, hanem hite is, hisz így szólítja meg az Urat: Én Istenem, Én Istenem… Sokan csak a miérteket teszik fel, de nem élték át azt az életükben, hogy az Urat Én Istenemnek mondják. Jézus megérti, hogy miért hagyta el az Úr: azért, hogy elvégeztessen a megváltás. El is mondja később: Elvégezetetett. A hívő ember előbb, utóbb megérti Istenét, de a hitetlen megmarad a miértek kérdései között. Ahogyan az egyik ének is fogalmaz: „Ki kétkedőn boncolja őt, Annak választ nem ád, De a hívő előtt az Úr Megfejti önmagát.”
- Krisztus halálát a bűn okozta, akarsz-e a bűn barátja lenni? Barátkozol-e Krisztus gyilkosával? Nagyon sokszor nem mérjük fel hívő emberekként, hogy Jézusnak a bűnök elhordozása micsoda kínt, micsoda testi és lelki szenvedést okozott. Mindent elhordozott, bűneinket testében felvitte a fára. Szembe köpték, megkorbácsolták, megalázták, agresszívan viselkedtek vele. A testi és lelki fájdalmak legnagyobb sötétségét szenvedte el a bűnök miatt, amelyeket nem követett el. Ő lett a helyettes áldozat, az Ő vére lett az áldozat. Mégis, mennyire vagy annak tudatában, hogy bűneiddel Te is megölted a Krisztust? A bűn ölte meg Krisztust, mégis, hogyan tudod ennek ellenére szeretni, megtűrni az életedben?
„Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje? Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Amit Te szenvedsz, Jézus, én okoztam, Fejedre hoztam” – fogalmaz nagyon kifejezően a 340. dicséretünk.
Nézz fel a fára, a fán függő Bárányra, áldozata lelked ára! Ámen.
