Kicsi gyerekkoromtól kezdve nagyon fontos szerepet tölt be az életemben Isten, a hit a gyülekezet. Tagja voltam ifjúsági csoportnak, lelkesen szolgáltam, minden alkalommal, amikor csak tehettem a templomban voltam, hallgattam Isten igéjét. Ennek eredményeképpen gimnazista koromban át is adtam az életem az Úrnak. Igyekeztem Isten igéje szerint élni hívőként, bibliát olvasni, imádkozni, szolgálni.
A gimis évek lelkesedése után jött az egyetem, új munkahely, anyaság és a korábbi aktív kapcsolatom az Istennel kezdett megkopni. Persze, továbbra is igyekeztem az Úr közelében maradni, de már sokkal nehezebb volt. Kezdett rutinná válni a hívő életem. Sokszor talán már csak a kötelességtudat vezérelt.
A homokkerti gyülekezet tagjaként aztán megtapasztalhattam a gyülekezet életében a Szentlélek felemelő munkáját. Vágyódás volt a szívemben, hogy ezt én is átélhessem személyesen, de úgy éreztem sokáig nem történik semmi. Egyre csak azt éreztem, hogy nem vagyok hasznára se Istennek, se a gyülekezetnek, se a családomnak, se senkinek. Olyan üresnek és alkalmatlannak éreztem magam. Sokáig nem vállaltam szolgálatot a gyermek istentiszteleten, mert az gondoltam más úgy is jobban csinálja; nem mertem embereket megszólítani nyilvánvaló helyzetekben, mert azt gondoltam, hogy más úgy is hasznosabb dolgot tudna mondani, mint én.
Aztán a hiterősítő hét során hallhattuk, Isten hogyan ragadta meg emberek életét, hogyan tette őket alkalmassá. Ismét csodálattal hallgattam, hogy Istennek valóban minden lehetséges. Egy számunkra alkalmatlannak tűnő emberből is a legalkalmasabb embert képes faragni.
Aztán pár nap múlva, amikor a kislányom egy mondatával tükröt tartott elém aznap este ezt az igét kaptam: „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példa a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben és tisztaságban” (1 Timótheus 4, 12).
Akkor az Úr Szentlelke megérintett és összetörtem. Amit eddig elégnek és jónak gondoltam az életemben azt már kevésnek éreztem. Rájöttem, hogy Isten nélkül, a magam erejéből nem tudok jó példa lenni és minden törekvésem hiábavaló. De az Úr átformált szeretetével. És amit eddig ésszel megértettem azt most szívvel el is hittem.
Megerősített abban, hogy Ő sokkal többet gondol rólam, mint amit én gondolok magamról. Hogy Ő valóban azt látja, akivé válhatok általa és ez erőt ad mindenhez, mert hiszem, hogy ha az Úr elhív egy feladatra alkalmassá is tesz arra. Felemelő érzés ezt megélni, hogy szól hozzám az Úr és célja van velem. És ahogy Imre lelkipásztorunk olyan jól megfogalmazta, eddig én munkálkodtam az Úrért, de most már az Úr munkálkodik bennem tovább.
Így hát az Úr Szentlelke által megerősödve „egyet teszek: ami mögöttem van azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Filippi 3, 14).
Hálás vagyok az Úrnak, hogy megújított Szentlelkével és köszönöm, hogy megoszthattam ezt a gyülekezettel.
Bogátiné Babják Ivett