TEXTUS: 2 Sámuel 23, 1-7
IMÁDSÁG: Szerető Atyánk! Te vagy az élet és a halál ura, Te tartod kezedben az életünket és a halálunkat. Nálad van a bölcsesség teljessége, Te tudod, hogy meddig, mi célból tartasz bennünket ezen a világon. Dicsőítünk ezen nagyságodért, hatalmadért! Köszönjük a mai estét, köszönjük, hogy szólni akarsz hozzánk ma is. Légy áldott Isten, hogy emberré lettél, hogy Te lettél a fény a sötétségben. Köszönjük, hogy ebben az órában is világosság akarsz lenni az életünkben, kérünk ajándékozz meg jelenléteddel bennünket! Ámen.
Kedves Testvéreim!
Sámuel második könyvének a végén egy egységes részt találunk, amelyben Dávid életének egy-egy fejezetébe, eseményébe tekinthetünk bele. Mai igénk Dávid életének utolsó fejezetéből való. Utolsó fejezet, amikor a meggyengült, agg király szavait olvashatjuk minden bizonnyal halálos ágyán. Dávid megöregedett, a Királyok könyvének beszámolója szerint gondozót kellett mellé fogadni, mert elgyengült, nem tudott megmelegedni.
Nem tudjuk pontosan, hogyan történt ezen utolsó szavak elmondása, de valahogyan úgy tudom elképzelni, hogy a király közvetlen halála előtt mondta el ezeket a szavakat, családja, főemberei társaságában. Emlékeztek ezen szavakra és ezért is kerültek lejegyzésre.
Nem mindenkinek adatik meg ez a szép halál, hogy betelve az élettel, családja körében tudja itt hagyni ezt a földi világot. Sajnos a társadalmunk hozzáállása is megváltozott, teljesen másként állunk hozzá a halálhoz ma, mint azokban az időkben. Ma már egyre kevesebb az ilyen halál, hisz igyekszünk tudatosa vagy tudattalanul eltávolítani magunktól a halál valóságát, hontalanná vált a halál, sokszor be van zárva egészségügyi intézmények falai közé és nem csupán a járványhelyzet miatt.
Dávid tudta, hogy az életét az Úrral élte és halálát is az Úrral élte meg. Tudta, hogy élete véges, tudta, hogy el fogja hagyni ezt a földi világot. Mai társadalmunkban nehezen tudunk ezzel a ténnyel, az elmúlással szembenézni, nem tudunk vele mit kezdeni, viszont hozzátartozik az életünkhöz. Dávid nap mint nap találkozott a halállal, tudta, hogy az elmúlás is az élet része.
A Zsidókhoz írt levélben is ezt olvassuk a 9. fejezetben: „elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik.”
Ez az isteni rend a bűneset után, hogy az emberek meghalnak. Ki előbb, ki utóbb. Van, akinek megadatik a hosszú élet, van, akinek nem. Viszont az ige fényében nem feltétlenül az élet hossza a mérvadó egy élet értékére nézve, hanem a tartalma. Hisz, el lehet élni száz évig is üresen, de meg lehet halni fiatalon is betelve az élettel. Tehát az életnek elsősorban nem a hossza számít, hanem a tartalma. Nem az számít, hogyan múlt el, az számít, hogyan telt.
Isten tervében ez a földi élet azért van, az a legfontosabb célja, hogy megtaláljuk őt, hogy visszataláljunk hozzá. A materializmust magasságokba emelő ember viszont nem lát túl a földi valóságon, ezért abban bízik, hogy ezt a nyomorult életet egyre inkább meghosszabbítsa. Bármennyire is fejlett az orvostudomány, erre nem vagyunk képesek, hisz az isteni renddel, a természettel nem tudunk szembe szállni.
Az Isten rendelése, hogy az emberek meghaljanak és azután ítélet következik. Ítélet következik, ezért nem mindegy hogyan él az ember és hogyan hal meg. Dávid mind életében, mind halálában az Úrhoz ragaszkodott. Utolsó szavaiból az világlik át, hogy Isten volt a mindene.: kősziklája, éneke, öröme.
Isten emelte föl ezt a férfiút. Dávid sok mindent megtapasztalt az életében. Sokszor volt padlón, amikor nem volt kedve felállni. Padlón volt, amikor a parázna kapcsolatból született gyermekéért böjtölt, könyörgött az Úrhoz, padlón volt, de az Úr felemelte. Pásztor fiúból lett király, kicsiny volt, akit rejtegetett az apja, mert szégyellte, nem is akarta Sámuelnek megmutatni az egyszerű pásztorfiút, de az Úr felemelte őt és királlyá tette. Dávid élete végén, a halál kapujában is nagyon jól látja és nagyon jól tudja, hogy nem a maga erejéből jutott oda, ahol van, hanem Isten emelte őt fel. Tudja, hogy Isten nélkül őt is elnyelte volna a külső és belső sötétség és nem mondhatná el ezeket a szavakat. Tudja, hogy királysága, felkentsége, énekei az Úrtól vannak.
Dávid beszélt Istennel és Isten is beszélt általa. Tulajdonképpen ezért lett Dávid élete minden kísértése, bűne, nyomorúsága ellenére annyira kedves az Ó- és Újszövetségben az Úr előtt, mert beszélő viszonyban volt Istennel és Isten eszközévé is lett ezáltal. Olyan hatalmas eszközzé, hogy prófétai lelkületében Krisztusra utaló próféciákat mondott, és mond is az utolsó szavaiban: „Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után kisarjad a fű a földön.” (3-4 versek)
Azt is megállapíthatjuk, hogy Dávid halála nem egy szomorú halál, hanem valaki olyannak a halála, aki látta a láthatatlant. Dávid bizonyos volt az örök élete felől. A RÚF fordítás nem nagyon hozza ki, de például a Károli fordításban arról olvasunk az 5. verset illetően, hogy Isten a Dávid üdvösségéről is gondoskodott, hisz örök szövetségre lépett vele. Ez nem csupán földi léptékben mérhető örökség, hogy az Ő háza népe megmarad. Dávid szavaiból érzékelhető, hogy Istenben meglátta, megértette az örökkévaló Urat, aki üdvösséggel ajándékozta meg őt. Nyugodtan magyarázhatjuk így, hisz Péter is így magyarázta a pünkösdi prédikációjában: „Testvéreim, férfiak! Hadd szóljak nektek nyíltan ősatyánkról, Dávidról: meghalt, eltemették, és sírja is nálunk van mind a mai napig. De próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára, ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a holtak hazájában, és teste sem lát elmúlást.” (ApCsel. 2, 29-31)
Mivel Dávid találkozott Istennel, mivel ráállt a kősziklára (Izráel kősziklája így szólt hozzám) ezért egész életét és életének utolsó pillanatait is az Isten beszéde, az Isten szava határozta meg. Dávid ráállt a kősziklára, annak ellenére, hogy király volt, hogy hatalmas hadereje, rátermettsége, gazdagsága volt, mégis az életét a Kősziklára építette. Mivel ezt tette, ez a szilárd alap megmaradt életében, halálában és azután is.
Te mire építed az életedet? Ráálltál-e már a kősziklára? Aki ráállt a kősziklára, aki megtért, aki odaadta az életét Krisztusnak, az beszél az Úrral és beszél az Úr általa! Ez az ígéretünk, hogy a Lélek kitöltetik mindenkire, aki rááll a kősziklára!
Hogyan hagyják el a világot az emberek? Nem mindegy! Dávid az élettel betelve, a kősziklára állva lépett ki ebből a világból, utolsó szavai a végtelen biztonságot sugallják. Hogyan halt meg Nietzsche? Elmebetegként, ápolás közben. VOLTAIRE-nek, a híres istentagadó gúnyolódónak rettenetes vége volt. Ápolónője így nyilatkozott: „A világ minden kincséért sem nézném még egyszer végig, hogyan hal meg egy hitetlen!" Egész éjszakán át bocsánatért kiabált. HEINRICH HEINE, a nagy gúnyolódó, később bűnbánatot tartott. Élete vége felé írta ezt a verset: „Összetört ama régi lant a Sziklán, melynek neve Krisztus. A lant, melyet bősz ünnepeken gonosz szellem szólaltatott meg, a lant, mely lázadásra szított, kétséget, gúnyt és pártütést dalolt. Ó, Uram, térdre hullok előtted, s kérlek, bocsásd meg énekeimet!"
Befejezésként hadd fejezzem be egy zsoltárverssel, most éppen Ászáf tollából: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsoltárok 73, 26) Ámen.
ÉNEKÜNK LEGYEN AZ IMÁDSÁG SZAVA: Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó, örök kőszál! Az a bűn s a drága vér, Melyet ontál a bűnér', Gyógyír légyen lelkemnek, Bűntől s vádtól mentsen meg! Törvényednek eleget, Bűnös ember nem tehet; Buzgóságom égne bár, S folyna könnyem, mint az ár: Elégtételt az nem ad, Csak te válthatsz meg magad. Jövök, semmit nem hozva, Keresztedbe fogózva, Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz; Nem hagy a bűn pihenést: Mosd le, ó, mert megemészt! Ha bevégzem életem, És lezárul már szemem, Ismeretlen bár az út, Hozzád lelkem mennybe jut: Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó, örök kőszál! Ámen.
