TEXTUS: 2 Sámuel 22
IMÁDSÁG: Áldom, Uram, nevedet, amíg csak élek! Hatalmas Isten vagy, nagyságod, hatalmad nem fogható egyetlen más Istenhez sem! Élő Úr vagy, ezért dicsőítjük fenségedet! Köszönjük Atyánk, hogy teremtő akaratod által velünk is megosztottad az élet csodáját, köszönjük, hogy megszülettünk, hogy élhetünk. Kérünk Téged, tedd meg azt Szentlelked által, hogy az örök életben is részesek lehessünk. Urunk, tudjuk, hogy Te nem csupán biológiai életet, hanem örök életet akarsz adni. Kérlek, emeld a tekintetünket Jézusra, add, hogy fel tudjunk hittel nézni a keresztfára, hadd mehessünk ehhez a fához a bűneinkkel, hogy megújulást, megtisztulást kapjunk áldozatodért! Hallgass meg kérünk, légy közöttünk! Ámen.
Kedves Testvéreim!
Sámuel próféta mindkét könyve egy egységes egész, ugyanakkor ebben az egészben van egy rész, a 21-24 fejezetek, amelyek egy külön egységet alkotnak, amelyet ezen az evangelizációs héten tárgyalunk. Ebben a négy fejezetben betekinthetünk Dávid király életének egy-egy mozzanatába, olvashatjuk harcosainak neveit, hallhatjuk utolsó szavait, olvashatjuk imádságát. A mai igeszakasz a 22. fejezet egy imádság, amely a 18. zsoltár, tehát a Zsoltárok könyvében is szerepel ez a szöveg és ahogyan korábban említettük, ez a fejezet ennek a különálló egységnek a centruma, a középpontja.
Nagyon fontos, hogy itt is olvassuk ezt a zsoltárt/éneket, mert Sámuel könyveit egy mélységes megrendülésben született meghallgatott imádság és ének nyitja meg (Anna imádsága és éneke), illetve a mai igében látjuk, hogy rengeteg mélységben meghallgatott imádság és ezt összefoglaló Istent dicsőítő ének zárja is be azt. Egyfajta keretet ad a könyveknek ezen énekek sora, amelyben a cselekvő, hatalmas, élő Úrról van szó. Természetesen nem csupán a könyvek elején és végén olvashatunk ilyen sorokat, eseményeket, hanem az egész könyvet átszövi az Istenhez kiáltás mozzanata, amelyre Isten válaszol. A töredelmes szívből fakadó imádságnak Isten nem tud ellenállni, ezt látjuk az egész könyv központi üzenetei között.
Dávid imádságával, énekével egy nagyon fontos üzenetet akar közvetíteni minden olvasónak. Sámuel könyvei nem politikai csatározásról, nem háborúkról, nem emberekről, nem hatalmi harcokról és ügyeskedésekről szólnak, hanem a cselekvő Isten tetteiről. Amik történtek, azok nem ember akaratából, erejéből, ügyességéből, hatalmából születtek, hanem a kegyelmes Isten tettei által.
Nagyon szép mozzanatok vannak ebben az énekben, ebben a zsoltárban. Szeretném néhányra, a teljesség igénye nélkül ráirányítani a tekintetünket.
Dávid beszél az emberről, beszél Istenről. Mit mond az emberről, önmagáról? Dávid nagyon szépen leírja, hogy élettapasztalata arról szól, hogy az embert körül veszik a halál kötelei. Valahogyan ez az emberi sors viszontagsága, sajátja, hogy egyre inkább körül veszik kötelek, kötelékek, ellenségek mind fizikai, mind pedig lelki értelemben. Valahol azt sugallja ez a sok harcot megélt király, hogy az emberi élet egy megkötözött élet. Meg vagyunk kötözve az ellenségeink, a gondolataink, az aggodalmaink, a szenvedélyünk, összességében szólva a bűn állapota egy megkötözött állapot, amely mind indák sokasága behálózza, körül veszi, megfojtja az életünket.
Ahogy a pók lassan, komótosan körbe fonja a nagymellénnyel repkedő legyet, miután a hálójába akadt, úgy mérgez és kötöz meg minden embert a bűn állapota, amelybe minden ember kivétel nélkül beleszületett.
Olyan ez mint az élő halott állapot, mintha az ember élve lenne eltemetve. Körülveszi a sötétség, a bezártság, a félelme, a halál közelsége. Dávid olyan képeket használ, mint aki hasonlót élt meg fizikai és lelki értelemben egyaránt: „A sír kötelei fonódtak körém, a halál csapdái meredtek rám.” (6. vers)
Erről beszél a bűneset története is, hogy a besikló kígyó saját döntésünk által ránk szabadította az Istentől elszakadtság fojtogató állapotát és azóta ebben élünk, ebben gyötrődünk, ebben haldoklunk.
Ez az állapot nagyon sok mindenben megnyilvánul: vágyak, aggodalmak, félelmek, testi kísértések, gyilkos indulatok. Az ember bűnös állapotának sajátja, hogy annak megkötöző valósága egyre inkább ellehetetleníti az életét. Nézzünk csak körbe, nézzünk csak önmagunkba!
Dávid is megtapasztalta ezt először környezetében, majd megtapasztalta a saját lelkében is. Környezetében, annak ellenére, hogy annyi emberhez jó volt, kegyelmes volt, emberséges volt, korrekt uralkodóként, vezetőként viselkedett, ennek ellenére lázadtak ellene, az életére törtek, meg akarták ölni, el akarták pusztítani. Elődje, gyermeke, elöljárói halálosan szorító indákként akarták elpusztítani, ellehetetleníteni. Micsoda szörnyűség! De ő ebben a helyzetben az Úrhoz kiáltott és az Úr meghallgatta, megsegítette, adott neki szabadulást számára elképzelhetetlen módon.
Ezeket a sötét kötelékeket Dávid megtapasztalta belülről is, nem csupán kívülről. Megtapasztalta, amikor a belső vágyai, a parázna gondolatai tették a padlóra, tették őt gyilkossá, istentelenné. Szörnyű tapasztalat volt ez számára, de ebben a helyzetben is az Úrhoz kiáltott, és az Úr szabadítást, szabadulást adott, körbevette őt a szabadulás örömével.
Ebben a haláli állapotban három lehetősége van minden embernek. Vagy rezignáltan elfogadja és beletörődik (Rachmaninov cisz moll prelúdiuma zenésíti meg az élve eltemetett ember harcát, beletörődését, halálát), vagy harcol/lázad ellene esélytelenül, vagy kiált segítségért. Tulajdonképpen a hívő ember abban más, hogy a mélységben ezt az utolsó megoldást választja előbb vagy utóbb: kiáltani az Istenhez, kiáltani életért a halálban. És milyen csoda, a magasságos Isten a halálban gyötrődő kiáltást meghallja, leszáll, meghajlítja, szétszakítja az egeket és a mélységben vergődő embert magasba emeli. Ezért énekli meg Dávid prófétikusan: „Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem.” (17. vers) Így mutat ez a kép már előre Krisztusra, az Isten Bárányára, aki áthatol az egeken, lemegy a pokol mélyére, hogy a bűn és a halál mélységében lévő embert kihozza börtönéből ezzel életet adva neki és magasságba emelve őt.
Ezt a zsoltáros imádságot az is jellemzi, hogy Dávid nem magáról beszél, nem az „én”-ek hangzanak az énekében, nem az „én”-ről beszél, hanem az „én Istenem”-ről. Ó, milyen csodálatos dolog ez valakinek az életében, amikor tud az „én” helyett az „én Istenem”-ről beszélni! Ezt tapasztalja meg Tamás is, az „én” helyett lesz „én Istenem”. Az „én”-ben csak én vagyok benne, de az „én-Istenem”-ben benne van az, hogy elvesztem az énemet és megtalálom az Istenemet, ebben viszont új identitásom, új krisztusi énem lesz! Ezt az tudja megérteni, aki rálép az önmegtagadás útjára és az Isten megtapasztaltatja vele, hogy elveszíti az énjét és az Úrban mégis megtalálja azt. (Jézus követése…)
Dávid arról is beszél, hogy mi ebben a jó! Miért jó, ha valakinek van Istene? Mert van biztos pont az életében. Dávid nagyon sokszor arról beszél ebben az énekben, hogy Isten kőszikla. Biztos, erős, rendíthetetlen, elmúlhatatlan. Olyan valaki, akire minden körülmények között tud számítani, építeni.
Jaj, de sokan vannak, akiknek kicsúszik a lába alól a talaj, mert nincs mire, nincs kire építsenek. Sokan kénytelenek megtapasztalni mai világunkban is, hogy mennyire magára maradottak, mennyire hiábavaló volt emberekre építeni.
Érdemes csendben, a Lélek üzenetére figyelve olvasni ezt a zsoltárt. Dávid csodálatos módon, gyönyörű képekben énekel az életéről, arról az életről, amely az Úrban volt elrejtve. Szavait olvasva megpihenhet a lelkünk a halál kötelékeitől és a szerzőhöz hasonlóan szabadulást nyerhetünk az alászálló Istenben a földi koporsónkból! Ámen.
IMÁDSÁG: Istenünk, Te élő Úr vagy! Te vagy az, akiből élet árad! Ezért szálltál le a mennyből, hogy a hozzád kiáltóknak, a benned reménykedőknek életet adj a halálraítéltségben, fényt a sötétségben. Kérünk Jézusért, légy az életünk, légy a világosságunk! Ámen.
