TEXTUS: „Fölkelek, és segítségért kiáltok a gyülekezetben” Jób 30, 28b
Jób részletesen ecseteli, hogy mennyire megviseli nyomorúságos helyzete a testét és lelkét. Egyre inkább érzi, hogy élete olyan, mint a por és a hamu. Nyomorúságának napjai fogva tartják ezt a szerencsétlen szenvedőt.
Jób minden felé igyekezett segítségért folyamodni, valami támaszért. Arra vágyott, hogy valaki észre vegye lelke mélységes szenvedését. Azt olvassuk a fejezet végfelé, hogy Jób a gyülekezetben is felkiáltott segítségért, de sajnos nem kapott semmilyen választ, hisz a következő versben elmondja, hogy ennek ellenére egyedül maradt, mert a sakál testvére lett és a struccok társa. Jób az állatok társaságában nem érezte magát megvetettnek csupán, nem így a gyülekezetben.
Egy keresztyén együttes sokatmondó dala jut eszembe, ez a címe: Valaki hallja őt? (Does anybody hear here?) Ez a zene arról szól, hogy a keresztyén gyülekezet igen nehezen ismeri fel a környezetében az elveszőben lévő hölgynek a lelkét és hangtalan, néma kiáltását nem hallja meg senki. A gyülekezet tagjai elvannak magukkal, de nem figyelnek az elveszett hangjára.
Így nem figyeltek Jóbra, nem emelték fel, nem szegődtek mellé, nem gyógyították sebeit. Senki sem kente be olajjal ezt az embert, hanem saját magának kellett üvegcserepekkel sebeit vakargatnia.
Nagyon fontos kérdés ez most mindannyiunk számára, különösen adventi időszakban: hallod a szenvedő, elveszett emberek kiáltását? Meghallja a gyülekezetünk az egyházunk a nyomorultak, az elveszettek hangját? Odamegyünk bekötözni a sebeiket, melléjük állni a nehézségben! Ó, mennyi kiáltás hangzik a gyülekezeteinkben és azokon kívül. Adja az Úr, hogy legyen fülünk azok meghallására! Ámen.