1971-ben születtem Németországban, Drezdában. Édesapám esztergályosként dolgozott ott, mint vendégmunkás. Itt ismerkedett meg német édesanyámmal.
Miután letelt a munkaideje édesapámnak Németországban, hazajöttek Hajdúhadházra, ami édesanyámnak annyira nem tetszett. Öt éves koromban már látszott az, hogy a Drezda, Lipcse nagyvárosok után nem bírja a hajdúsági életet. Visszavágyott Németországa és vissza is ment, de nem Kelet-, hanem Nyugat-Németországba.
Ezek után édesapám újra megházasodott. Az új családba lett két mostoha testvérem. A nevelő anyám szerint nem illettem bele a családba, ezért nevelőotthonba adtak. Nem állami, hanem úgynevezett "maszek" helyre. Ezek a "maszek" nevelőotthonok úgy működtek, hogyha voltak a gyereknek szülei akkor havonta, két hetente haza lehetett menni, tehát egyfajta kollégiumként működtek, de természetesen messze nem a legjobb minőségű kollégiumra kell gondolni.
Nevelő otthonban nevelkedni nem az élet legcsodálatosabb dolga. Főleg úgy, hogy 10-12 éves koromban 18 évesekkel jártam ugyanabba az osztályba, akik még akkor sem tudtak írni és olvasni. Ott senki nem tanult, én viszont szerettem tanulni. Emiatt a nagyobbak nagyon sokszor megvertek, nem az iskolában, hanem amikor délután és este együtt voltunk. Ezt a nyolc évet el kellett viselnem.
Ebben az időben Istennel semmilyen kapcsolatom nem volt, hiszen egy szocialista nevelőotthonban nem tartottak igehirdetést, vagy hittanórát, ezért akkor ateista voltam. Mivel túléltem ezeket az éveket és tanultam is a Fazekas Mihály Gimnáziumba kerültem, ahol életem egyik legszebb négy évét töltöttem.
Ekkor kezdtem felvenni a materialista gondolkodást, miszerint a világ úgy viselkedik, hogy önmagát magyarázza, ezért semmilyen felsőbb hatalmat nem kell elfogadni ahhoz, hogy a világot megértsük. Élünk, megismerjük a világot, majd meghalunk. Az volt az elgondolásom, hogy csak a fizikai világ létezik, tökéletes alaptörvényekkel, amik rendezik az univerzum működését.
A matematika OKTV-n elért eredményemnek köszönhetően felvételi nélkül felvételt nyertem fizikus szakon az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Továbbra is lelkesen tanultam, folytattam ezt a materialista filozófiát, ami nagyon összeillett azzal, hogy fizikusként akartam jobban megismerni a világot.
Jöttek az egyetemi bulik, amik idővel eldurvultak és néha megszakítottam az egyetemi tanulmányaimat egy-két évre. Elkezdtem dolgozni kőműves segédmunkásként, majd visszamentem az egyetemre.
A képzés vége felé fűhöz és egyszer LSD-hez is nyúltam, ami elindított a lejtőn.
Akkoriban már voltak olyan filozófiai gondolataim, hogy az mégsem lehet, hogy a világegyetem, az élet, a természet csak úgy néhány alaptörvény alapján tökéletesen működik és nincs mögötte egy magasabb rendező elv.
Ekkor még csak, mint alkotó gondolkodtam Istenről, nem, mint keresztény Istenről, aki könyörül, irgalmaz rajtunk, kegyelmet ad és fia által megvált bennünket. Tehát megvolt ez a filozófikus útkeresésem, illetve a bulizós. Ez a kettő viszont nagyon ütötte egymást és egy idő után annyira kiüresedtem, hogy megszűnt minden motiváció bennem.
Mintegy 26 éves lehettem, amikor idegösszeroppanással bekerültem a Bem térre. Annyira összezuhantam idegileg, hogy teljesen kizártam magamból a külvilágot és csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy megtaláljam Istent. Három-négy hónapig voltam a Bem téren. Azt éreztem, hogy egy nagy gödörben vagyok és felfelé keresem a fényt. Segélykiáltásokkal kiáltottam Istenhez, hogy mentsen ki ebből a gödörből.
Az intézetben volt Istennek két jó szolgája: Tóth Feri bácsi és Szerencsi Imi. Általuk megismertem a könyörülő, kegyelmező Istent és szépen lassan kigyógyultam ebből az idegösszeroppanásból is. Megakartam keresztelkedni és el akartam fogadni Jézus megváltó kegyelmét. Erre Bem téren került sor.
Ekkor történt meg az, hogy Isten szeretete fizikailag átölelt engem. Addig csak a tudatommal kerestem az Urat, de ott a Szentlélek erejével megnyilvánult nekem Isten. És így a keresztelésem után már nem csak tudattal, hanem hittel fordultam Isten felé.
Az volt életem egyik legcsodálatosabb élménye, hogy Isten befogadott a családjába.
Az életem a valóságban nem vett hatalmas fordulatot, de egy fordulat megtörtént: a megtérés. Innentől kezdve Istenre bíztam az életemet. Szerencsi Imre és Tóth Feri bácsi még mindig ott álltak mellettem. Feri bácsinak azt mondta magáról, hogy ő "Isten kerítője". Két jelentése volt számomra ennek. Az egyik, hogy mint elveszett bárányt megtalált és elvezetett Istenhez, a másik, hogy megismertetett a feleségemmel.
Isten 40 éves koromban visszaadta az anyámat és két-három évente eljön hozzánk látogatóba. Nem olyan vele a viszonyom, mint azoknak, akiknek mindig mellettük volt az édesanyjuk, de mégis csak az édesanyám. Ezért pedig csak hálás lehetek Istennek.
Nem tudom, hogy miért így alakult az életem. Mindennek megvan az oka és okozata. Most még itt a Földön homályosan látunk, de majd színről színre megtudjuk, hogy miért azok az események történtek meg velünk, amik megtörténtek.
Bodó Alexander