TEXTUS: „Testvéreim, férfiak! Hadd szóljak nektek nyíltan ősatyánkról, Dávidról: meghalt, eltemették, és sírja is nálunk van mind a mai napig. De próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára, ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a holtak hazájában, és teste sem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is. Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe, hiszen ő maga mondja: „Így szól az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.” Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” ApCsel 2, 29-36
Kedves Testvérek!
Péter prédikációja folytatódik. Dáviddal állítja párhuzamba az Úr Jézus Krisztust. Dávid élt, meghalt és a sírja megvan. Jézus élt, meghalt és üres sírja van! Feltámadt a halottak közül, Dávid megigért utódja, aki által Isten szabadulást akar adni a bűnökből. Péter a megfeszítettről beszél, aki nem csupán feltámadt, hanem fel is ment a mennybe és az Isten jobbján ül. Ugyanezt Dávidról nem lehet elmondani. Sok mindent tett Dávid, de nem támadt fel és nem emeltetett fel a mennyekbe, mint Krisztus.
Péter egyre inkább felemeli Krisztus nevét a prédikációjában, majd a prédikáció végén szembesíti a hallgatóságot azzal, hogy az Isten Krisztusát meggyilkolták. A Lélek munkája az, hogy Krisztusról tegyen bizonyságot, viszont ez a bizonyságtétel nem nélkülözheti a szembesítést. Isten Lelke az ige által szembesít azzal, akik vagyunk. Ezt nem azért teszi, hogy a földbe döngöljön bennünket és elvegye az önbizalmunkat, ezt azért teszi, hogy megtérjünk, hogy legyen lehetőségünk önmagunkkal szembenézve a változásra.
Az ige szembesít, mert tükör. Ezek az emberek, akik hallották Péter prédikációját nem mutogattak másra, az ige szíven találta őket. Be tudták ismerni: Én voltam, aki az Isten Krisztusát keresztre feszítettem. Én tettem, én vertem a bűneimmel a szegeket a kezébe és a lábába. Akkor, amikor egy ember ezt ki tudja őszintén és igazán mondani, akkor kezdődhet el az életében az élet. Kimondtad már-e ezt valaha: én voltam, én tettem! Nem könnyű mondatok ezek, de az élet kezdetét jelenthetik számodra! Ámen.